A világ értékvesztett, főapát úr advent idején mit üzen lapunk olvasóinak?

A ma élő generáció úgy nevelődött, hogy a boldogságunkat, az örömünket magunkon kívül keressük. Az emberek arra törekszenek, hogy anyagi javakat szerezzenek, ilyen idő tájt nagy gondot fordítanak az ajándékozásra. Miközben ha egymásra figyelnénk, vagy ha a saját lelkünk mélyére tekintenénk, akkor éreznénk, hogy valami egészen másra van szükségünk. Persze azt, hogy kinek mire van szüksége, azt csak saját maga tudja megfogalmazni. Ezért advent idején különösen fontos a befelé fordulás.

Ön szerint az emberek képesek ezt megtenni?

Az a baj, hogy ezek átgondolására, az elmélyülésre nem szánunk elég időt. A világban versenyfutás van, így sok minden megszerezhető, emiatt örök nyugtalanság hajt mindenkit. Szomorú, de állandóan „online üzemmódban” vagyunk. Valaki telefonál, sms jön és megy, twitterezünk, skype-olunk, állandóan nyomkodjuk a kütyünket, mert hátha jön még valami, ezt vagy azt azonnal el kell érni. A múltkorában Győrtől Salzburgig utaztam vonaton, és senkit nem tudtam megszólítani, mert mindenki a saját kütyüjét nyomogatta. A fiatalok még füldugóval is bedugták a fülüket. Végül a kalauzzal tudtam csak beszélni. Ez óriási baj, de tudom, korjelenség is. Ha a fiatalok egymás mellett ülnek egy társaságban, akkor is leveleznek, és nem beszélgetnek. Ez azt jelenti, valami nagyon nagy űr tátong ember és ember között, és ez baj, emiatt alakul ki egyfajta hiány bennünk. Olyan szomjúságot hordozunk, amire nincs csillapító forrásvíz, a létünk szomjazik.

Ha a bencés diákokkal beszélget erről, milyen tanácsokat ad nekik?

A fiatalokkal úgy kell beszélni a kényes témákról, hogy a felnőtt kérdéseket tesz föl, addig, míg ők maguk adják meg a választ. Négy-öt éve történt, hogy tizenhét-tizennyolc éves fiúknak tartottam órát, akik nagyon nyugtalanok voltak. Először azt gondoltam, régi tanár módjára megnyomom a hangom, és beléjük fojtom a szót. Aztán mégis máshoz folyamodtam, halkabban kezdtem beszélni. Azt mondtam, fiúk, tegnap Pesten voltam, és a felnőttekkel rólatok beszéltem. Egyből csend lett, mert róluk volt szó. A felnőttek azt mondták, a ti nemzedéketeket a saját karrier építésén kívül semmi az égadta világon nem érdekli. Döbbent csend lett. Fiúk, igaz ez? – kérdeztem. Az egyik ártatlan szívű megszólalt: Atyám, még az se! Erre az őszinteségre nem lehet neheztelni. Fél perc után egy másik fi ú megkérdezte: Atya, milyen idősek voltak azok a felnőttek? Negyvenöt körül – válaszoltam. Na, akkor azok már biztos kiépítették a magukét, hangzott a válasz. Azt éreztem, hogy ezt a pedagógiai helyzetet ki kell használni. A felnőttek általában kritikával beszélnek rólatok, folytattam, mit gondoltok, milyen életérzés van bennük? Azt felelték: irigyek! És ebben nagyon sok igazság van.

Főapát úr szerint milyen szerepe van ma a családnak?

Sokat vagyok fiatalok közt, egyházi közösségekben, és mindig megerősödik bennem az érzés, perdöntő a család szerepe. A kommunikáció és bármilyen szintű egymással való kapcsolattartás ott dől el, ott tanulja meg mindenki, mennyi figyelmet, gyengédséget, szeretetet képes adni másoknak. És amikor jön a kamaszkor, az ellenszegülés ideje, az elválás időszaka, akkor a fiatal ahhoz a töltethez, tapasztalathoz tér vissza, amit gyerekkorában átélt, magába szívott. Tőlem egyszer valaki azt kérdezte, hol tanultam kommunikálni, és azt feleltem, az édesanyám és a nagymamám ölében. Amikor játszottak velem, meséltek, szívtam magamba a szavaikat, mozdulataikat. Máig emlékezetes, hogy a hóban való hancúrozás, hógolyózás után átfagyva bementem, és nagymama a kezébe vette a kezem, ütögette, dörzsölgette, melengette.

Mondana egy kedves adventi emléket?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy keresztény katolikus családból jövök, és nálunk az advent kedves várakozási időszak volt, tökéletes az alapok elsajátítására. A város szélén laktunk, nem messze a plébániától, a sűrű kommunizmus éveit írtuk. Nem hirdettük, hogy templomba megyünk, de mindenki ment csendben. Közösségben voltunk időssel, fiatallal. Egy közelünkben élő család a negyvenes években befogadott, bújtatott egy zsidó lányt, Klárit, aki kis barátnőm volt az óvodában, és évekig ott élt közöttünk. Ő is jött velünk a rorátéra. Egyik levelében évekkel később azt írta, olyan sok szeretetet kapott a keresztényektől, hogy azzal a mai napig nem tud mit kezdeni. És azt is írta, hogy soha nem akarták őt kereszténnyé tenni. Megdöbbentő, amikor egy idős ember ezen gondolkodik. Aztán amikor elsőbe jártam, sok minden megváltozott, például engem kivettek a hittanról. Akkor jött divatba, hogy nem járunk hittanra.

Hogy élte ezt meg kisgyerekként?

A klasszikus kettős nevelés produktuma vagyok. Megtanultam, hogy az örömünkről, a bánatunkról nem beszélünk házon kívül, csak a családban. Érdekes, de ez ma másképp van. Gyakran rácsodálkozom a gyerekek szabadságára. Egy családlátogatáson a négyéves csacsogó lányka azzal fogadott: tudod, bácsi, ez nem a mi lakásunk, de majd nekünk is lesz ilyen. Az apa zavarban volt, védekezett, hogy a kislányuk nagyon közlékeny… De nemcsak a kisgyerekek őszinték, hanem nézem a lakli kamaszokat, hát ők is. Ez jól van így. Ők még időnként kendőzetlenül megmondják a véleményüket. Mert még gyerekek. És mi, felnőttek rájuk vetítjük az akaratunkat, ez legyél, az legyél, járj különórára, sportolj. Ebben a gyerek elveszik.

Főapát úr, tizenhét-tizennyolc éves fiúkról beszélt, miközben ön ennyi idősen már el tudta dönteni, hogy belép a bencés rendbe.

Az ötvenes évek végén könnyebb volt, mint ma. Mondom is gyakran a diákoknak: próbállak megérteni benneteket, mert a ti helyzetetek sokkal nehezebb. Nekünk fekete- fehér választék volt, nektek meg ezer lehetőségetek van. A másik dolog, amiért hálás vagyok, hogy a gyerekkorom anyagilag szegény volt. Ötvenhatban Az Ezeregyéjszaka meséit, egy övet és egy inget hozott a Jézuska karácsonyi ajándéknak. És mégis boldog voltam, hálás az adventért, a karácsonyért, mindenért. A szegénységünket mutatta az is, amikor egy alkalommal hazajöttem Répcevisről, és édesanyám könnyekig meghatottan örült nekem, de a második sóhajtása már az volt: ez a te kirándulásod tizenhét forintba került. Ebben a típusú szegénységben egy gyerek racionálisabb, összeszedettebb, és én az érzékenységem miatt mindig tisztában voltam a család anyagi helyzetével is.

…

A teljes interjút a Nők Lapja 2017-es Advent különszámában olvashatjátok el.

Szöveg: Árvai Magdolna

Fotó: Körmendi Imre