„Ami nem szükséges, az fölösleges” – nézett fel a könyvéből nagyapám a körtefa alatt, a padon üldögélve.
Az olvasás a szenvedélye volt, kéthetente elsétált a helyi könyvtárba, és egy kisebb táskányi olvasmánnyal tért haza. Ő már tudta, amit akkor mi még az unokatestvéremmel nem, hogy kölcsönkapjuk a Föld javait, birtokolni nem tudjuk. Mi csak átutazók vagyunk. 

Amikor az első megvásárolt autónkkal begurultunk a nagyiék kertjébe, nézegették, sőt, utaztak is vele, de azért legtöbbször a helyi buszjáratot vagy a vo­natot vették igénybe. Fenntartható, környezet­barát életszemlélet volt az övék – igaz, akkor még nem léteztek ilyen címkék. Huszonévesen biztosak voltunk benne, hogy a mi életünk más lesz. Autóval robogunk majd, a könyveket megvásároljuk és a polcra tesszük. Szabad életre vágytunk, aminek a mobilitás sarkalatos ­pontja volt.

Mióta elindult az iskola, az egyik leg­gyakrabban emlegetett témánk a közlekedés. Van, akinek a pénztárcája bánja az autózást, mert a benzin megint drágult; más azt mondja, neki a szabadság élményét éppen a tömegközlekedés adja, mert végre nézelődhet, olvashat. Igaz, a vonaljegy is drágult a fővárosban tíz év után. Van, aki kritikával illeti a távolsági vonatközlekedést, más inkább azt választja a dugóktól terhelt autópályák helyett. A fiam reggelente gyalog ment a helyi általános iskolába, de egyes családoknál ez megoldhatatlan. Amikor legutóbb több vasútvonalat beszüntettek az országban, a helyiek elbúcsúztatták a járatot, annyira a szívükhöz nőtt. Idősödő szüleim egy kisvárosban élnek, ahol helyközi buszjárat híján megterhelő gyalog elmenni a vasútállomásra. Gépjármű, vonat, metró, busz, villamos, kerékpár, roller vagy lábbusz? Közösségi közlekedés vagy egyéni? A pénztárcánk szabja meg, vagy a gondolkodásunk, hogy melyiket választjuk? Az empátiával élő közösség ereje éppen abban rejlik, hogy mindenkinek biztosítja a közlekedés szabadságát. Egyenlő módon.