Idén csak úgy záporoznak rád a díjak, gratulálok! Elmondanád, melyek voltak ezek, és mit jelentenek neked? 

Mindegyik elismerés megható, s megvan a súlya és helye a pályámon. A Páger-gyűrű azért kedves a szívemnek, mert egy vidéki város, Makó alapította nagy szülöttje,
Páger Antal színművész emlékére, és egy szakmai grémiumra bízták az odaítélését. Megtisztelő névsor végén állok. A XIII. kerületi díszpolgárság azért lélekmelengető, mert lokálpatrióta vagyok, és otthonomnak érzem a kerületet. A Friss Hús filmfesztiválon az Affrikáta című rövid­filmért kapott legjobb színészi díjnak pedig azért örülök, mert egy fontos, engem személyesen is érintő ügyet képvisel: egy mozgáskorlátozott lányt nevelő édesanya nehéz­ségeiről szól, és felhívja a figyelmet erre a „láthatatlan” problémára. Az külön boldogság, hogy Dél-Olaszországban is sikert arattam a szereppel. 

Könnyen meghatódsz? Az előbb, amikor a legújabb színházi bemutatótokról, a 3tél című előadásról esett szó, ami ha jól értem, női sorsokat fog taglalni, könnyek szöktek a szemedbe.

Mert neked is elpárásodott a tekinteted. Olyan téma jött fel, amelyben láttam, hogy érintett vagy, hiszen a gyerekeid külföldön élnek, és én mélyen együtt tudok érezni azokkal az anyákkal, akiknek a gyerekei elhagyják az országot. Márpedig ez ma minden harmadik családot érint. Egyelőre beláthatatlan, hova vezet a folyamat, mi lesz azoknak a szülőknek a sorsa húsz év múlva, akik most egyedül maradnak. Tudják-e majd kezelni a magányt? A menni és maradni dilemmája a mindennapjaink része lett, és azoknak is szembe kell nézniük a köztes lét érzésével, akik elmennek. Már született is erre egy új fogalom: migrációs gyász. A 3tél című előadásban is hangsúlyt kap ez a probléma. A darab egy négy generáción átívelő családtörténet, amelynek középpontjában a nők állnak, az ő konfliktushelyzeteiken, érzelmi életükön keresztül alkotunk képet a világról. A szerző maga is nő, kortárs zágrábi író, a saját ­történetét beszéli el. Feltétlenül nézd meg! 

Meg fogom. Ha már itt tartunk, neked soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön próbálj szerencsét?  

Fel sem merült. Nem tudtam volna elképzelni, hogy itt hagyjam a családomat. A nyolcvanas évek elején, amikor a pályámat kezdtem, a vasfüggöny mögül számomra nem is jött szóba ez az alternatíva. Egy színész a nyelvében él. De nem is volt hiányérzetem, foglalkoztatott színésznőként elégedett voltam a helyzetemmel. Egyébként a dédapám megjárta Amerikát, bár végül ő is hazajött, itt, a Pozsonyi úton őrzök egy Petőfi-kötetet, amit még ő vásárolt New Yorkban. Én hazafi vagyok, ennek ellenére biztosan tudtam volna világpolgárként élni, de nem így alakult a sorsom.

Szép, ahogy az életedet viszed. Tiszteletre méltó, ahogy anyaként helytállsz, mellette esténként fellépsz, és már hét éve a Radnóti Színházat is vezeted. Óriási lelkierőre vall.

Ugyan, mások meg három gyereket nevelnek a munkájuk mellett! Manapság szinte minden nőnek több szerepben kell teljesítenie. Hogy ez mennyire sikerül, az persze attól is függ, milyen a közeged. Például számíthattok-e egymásra a pároddal. Valószínűleg a férjem (Kováts Tibor Liszt Ferenc-díjas balett-táncos, kiváló művész – a szerk.) nélkül én sem tudnám ­menedzselni mindezt. 

Tibor tizenhárom év után újra táncol. Duda Éva társulatában lép fel, Frida Kahlo férjét, Diego Riverát alakítja, méghozzá csodálatosan. Őszintén meglepődtem, hogy ekkora kihagyás után színpadra állt. 

Tibit annak idején egy sérülés parancsolta le az Operaház színpadáról, de mint a legtöbb táncost, negyven felett amúgy is foglalkoztatta már a gondolat, hogy abbahagyja. Egész pályája során mindig rendkívül nagy igénybevételt kívánó szerepeket alakított, és ez igen kizsigereli a testet. Mellette igyekezett több lábon állni, folyamatosan tanított, és már dübörgött a rendezvényszervező cége. Gondolhatod, hogy miután maga is úgy érezte, az életének ez a szakasza lezárult, Duda Évának nem volt könnyű rávennie, hogy újra táncoljon. Hálás vagyok érte, hogy végül sikerült meggyőznie, mert számomra társként és művészként is jó megtapasztalni Tibi másodvirágzását. Fantasztikus őt újra boldognak látni a színpadon, a nézőtéren ülve csodálni, érezni az energiáját, azt is, amit minden egyes előadás után hazahoz. Nagy ajándék az egész családnak. Én „jégmamaként”, ha tehetem, az összes előadáson ott vagyok… Na látod, Tibinek valóban többször lett volna alkalma arra, hogy nemzetközi karriert fusson be! Nemegyszer felkínálta neki a sors a lehetőséget, sokat táncolt is külföldön, de végül mindig hazahúzta a szíve. Ebben nyilván a családnak is szerepe volt, de attól még az ő döntése marad. A választásról eszembe jutott egy gondolat a 3télből. Tegnap pont ezt a részt próbáltuk, ahol az én karakterem azt mondja: „A választás az, amivel szembenézel.” Rengeteg ilyen helyzet adódik az életben, amikor sokan arra hivatkoznak, hogy nincs választásuk. Pedig szinte mindig van.  

Úgy hallottam, a járvány alatt elveszítetted édesanyádat. Fogadd részvétem! 

2021 januárjában történt. Mire megtudtuk, hogy gyógyíthatatlan beteg, már csak hetei voltak hátra. Felemelő volt látni, hogy az én csodálatos, impulzív és tevékeny anyám milyen méltósággal fogadja el ezt a tényt, és használja ki az utolsó pillanatig az időt arra, hogy mindent elrendezzen maga körül. Először is felhívta a legközelebbi embereit, rokonait, ismerőseit, a volt főnökét, az orvosát, és megköszönte nekik a segítséget és az együtt töltött időt. Nem győztem csodálni a lelkierejét. Amikor eljött az idő, annyit mondott nekünk:
„A Covid nekem a barátom, mindent egybevetve ezek időskorom legszebb napjai, mert együtt lehetek veletek.” Így volt. 2020 novemberé­ben bezárt a színház, így végigkísérhettem édesanyámat az úton. 

A lányod hogy viselte a nagyanyja elvesztését? Akkor volt huszonegy éves. 

Rozi végig velünk volt, de szilveszter éjjel, miközben anyut ápoltuk, egy söntelzáródás miatt életveszélyes állapotban kórházba került. Iszonyú fél év vette kezdetét, többször is meg kellett műteni. Felhívtam Izing Klára asztrológust, akivel szoros kapcsolatban vagyunk: „Klári, mi történik most velünk?” „Ugyanaz a bolygóállás, mint Rozi születésekor” – felelte. Nem is jöttünk ki belőle júniusnál előbb, akkorra konszolidálódott a helyzet. 2021 életünk egyik legnehezebb éve volt. Azóta azonban kiadták Rozi könyvét (Kováts Laura Rozália: Belső tenger – Rozi igaz története – a szerk.), és felvették az egyetemre. Gondolhatod, mit érzünk most. Egyfelől elégtétel ez azokkal szemben, akik nem bíztak a lányomban, másfelől hatalmas eredmény ahhoz képest, hogy Rozi ezt sokszor széllel szemben, a hendikepjével küzdve érte el. Számomra a legbiztatóbb az, hogy azt hiszem, rátalált az útjára. A könyve és most az egyetem által új lehetőségek nyílnak számára. 

Tudom, hogy sokszor megkérdezték már tőled, de hogyan rendezted el magadban a veletek történteket, beleértve Rozi betegségét? 

Az ember eleinte feltesz minden kérdést, ami feltehető ezzel kapcsolatban. És amikor már azt hiszed, mindent megválaszoltál, eljutottál az elfogadásig, akkor megint történik valami, amiben megmérettetik ez az elfogadás. Rozi könyvében van egy mondat, amiről én sokáig­ azt hittem, hogy értem: „Minden korszakunkban másképp látjuk a velünk megtörtént dolgokat… Számomra az dolgozta fel a múltját, aki képes másképpen látni.” Én voltam a könyv első olvasója, néha javasoltam, hogy pontosítsa, amit írt, mire azt válaszolta: „Nem, anya, ez így jó, ha én ezt pontosabban leírnám, az már elviselhetetlen lenne.” Mégis, valami ilyesmin csúszhatott el a megértés. Aztán amikor Makón rendeztek egy csodálatos könyvbemutatót Rozinak, ugyanazt kérdezték tőle, amit most te. Azt válaszolta, minden élethelyzetben újra felül kell bírálnia a múltját: „Újra és újra el kell gyászolnom azt, aki lehettem volna.” Csak ültem ott döbbenten, és nem kaptam levegőt. Akkor értettem meg azt a könyvbéli mondatot, de leginkább azt, hogy én is ugyanezt csinálom. Nagyon magányos dolog, soha nem értheti meg, aki nem ebben a cipőben jár. 

Elárulod, mi tölt fel téged? Hiszen a munkád is roppant felelősség­teljes. 

Engem a munkám is feltölt, és ez összefügg azzal is, hogy fantasztikus csapatban dolgozhatok. Szeretem a kreatív agyalást a munkatársaimmal, amikor a Radnóti jövőjéről gondolkodunk, és imádok próbálni is, mert olyankor él igazán a játékos énem. Már az az öröm is feltölt, hogy azt csinálom, amit szeretek, és hogy úgy érzem, a helyemen vagyok. De szeretek úszni, a családommal lenni is, ha csak tehetem, megpróbálom megtalálni az örömforrásaimat, mert segítenek, hogy motivált maradjak, és ne veszítsem el a kreativitásomat. Látom magam körül, hogy a kiégés komoly veszély, és én színigazgatóként nem lehetek motiválatlan, akkor hogy tudnám inspirálni a munkatársaimat? Márpedig a főnököt mindenki figyeli, és könnyen félreérthetik, ha rossz passzban van, azt hiszik, velük van baj. Múltkor például kétségbeesve kérdezte az öltöztetőnőm: „Adélka, baj van?” Megnyugtattam, hogy semmi, csak egy kicsit befelé figyelek. Erre nekem is szükségem van előadás előtt, és néha jobban szeretek csendben lenni. 

Mindent összevetve elégedett vagy az igazgatói munkáddal?

Bele merek nézni az elődöm szemébe. Sikerült hét és fél év alatt úgy megújulnia a színházunknak, hogy közben megőriztük azt a szellemiséget, amely a Bálint András által harminc évig vezetett Radnótit is jellemezte. Egy művészszínház feladata mindig az, hogy jelen idejű legyen, az emberekhez szóljon, és azt gondolom, ennek az elvárásnak mi megfelelünk. Sok kortárs darabot játszunk, újraértelmezzük a klasszikusokat, igazi műhelymunka folyik. Törekszünk arra, hogy a társulat minden tagjának évente legalább egy olyan szerepe legyen, amely által művészileg fejlődhet, ez karbantartja a motivációt is. De a legfontosabb, hogy az előadás a benne részt vevők közös ügye ­legyen! 

A következő évadban a 3télben is játszol, az Oidipuszban pedig egy nagy szereped van. Nem sok ez? 

A 2021-22-es évadban nem vállaltam új szerepet. Akkor úgy éreztem, a megelőző traumatizált időszak után ez már nem fér bele a család és az igazgatás mellett. De fontos, hogy színpadon lehessek, és nem csak nekem. Mivel nem rendezek, csak így tudok benne lenni a társulatban. Ha nem vennék részt a próbákon, előadásokon, kívülálló maradnék, csak főnök lennék, aki kontrollál. Ezért létfontosságú a színpadon állnom, ahol meg vannak szabva a játék keretei, a kollégák megtartanak, és én is elengedhetem magam. Így kerülök egyensúlyba. 

Fotó: Zsólyomi Norbert, Styling: Császári Zita, Smink: Kassai Fibi, haj: Radván Simon, ruha: Mango, ékszer: Danon