Forrai Péter és Zsuzsa 2017-ben néhány napra a fővárosi otthonába hozta az asszony vidéken élő, akkor nyolcvanegy éves apját. Azt mesélik, az idős úr már túl volt több súlyos betegségen, de járókerettel közlekedett, rendesen tudott beszélni, önállóan tisztálkodott, ellátta magát. 

– Az ötödik nálunk töltött napon apukám óriási fájdalomra ébredt, nem tudott felkelni, mozogni, kissé zavart volt. Isten áldja a mi ügyeletes orvosunkat, aki azonnal jött, megvizsgálta, ellátott tanácsokkal, elmondta, mi mindenre lehet szükség az ellátásához – kezdi kálváriájuk történetét Zsuzsa. – Papa többé nem állt lábra, egy ministroke és a teljes testre kiterjedő sok­ízületi gyulladás leverte a lábáról. Ettől kezdve teljes ellátást igényelt. Kétségbeestünk, tehetetlenül kapkodtunk, kapcsolatainkon keresztül, részben barátoktól szereztünk járóbotot, mankót, kerekesszéket, szobavécét. Betegágyat eleinte béreltünk. Tudjuk, ezek járnak a betegnek, de társadalombiztosítási alapon történő beszerzésük bonyolult volt, javaslatok, engedélyek szükségesek, ami hosszú idő, és vészhelyzetben nem lehet kivárni – mondja az asszony. – Néhány nappal később egy nővér csengetett. Azt mondta, a háziorvos küldte, a Kék Kereszt Otthonápolási Szolgálattól jött. Angyal volt! Az első napok mérhetetlen pánikján segített túljutni, megtanított a kíméletes emelésre, kiültetésre, ő mutatott kimozgató gyógytornát, mindent. Aztán hetente kétszer jött, tornáztatott, járni tanított, segített az ágyneműcserében. Rengeteget mesélt a betegeiről, sok erőt adott a papának. Még viccelődött is, gyakran megnevettette. És jött egy másik nővér is, havonta, reggel hatkor, és vért vett. Egy fillért nem fogadtak el, azt mondták, ezért kapják a fizetésüket. A család, mi, testvérek összefogtunk, szívvel-lélekkel ápoltuk apánkat, és azt gondoltuk, mindenhol működik a szociális háló, míg egy évvel később, a kérésének megfelelően haza nem vittük az otthonába. A kétezer lelkes Pest megyei faluban nincs körzeti és szakszolgálati nővér, csak magunkra számíthattunk, mi, testvérek, és a segítő rokonokra, huszonnégy órában. Higgye el, őszinte odaadással teszem a dolgom, de hat év otthoni ápolás kiszív az emberből minden energiát – hallom Zsuzsától.

A férj, aki a feleségét ápolja

A hajdúsági városkában sokan ismerik K. Sándort. Éva, a felesége negyvenegy évesen kapott súlyos agyvérzést, azóta kómában fekszik. 

– Épp a jól működő vállalkozásunkról beszéltünk, ott állt mellettem az irodában, amikor összeesett, és többé nem tért magához. A kórházban azt mondták, olyan súlyos az agykárosodás a vérzés miatt, hogy nem fogja túlélni. De túlélte. Két hónap után el akarták vinni elfekvőbe, de én azt mondtam, hazaviszem… – kezdi Sándor, közben simogatja Éva kezét.

A szoba jó illatú, az ágynemű hófehér, az ágy elektromosan állítható, a benne fekvő nő mintha csak aludna. Sándor azt mondja, mindent megad Évának, amit tud, bármeddig is tart ez az állapot. Tudja, hogy élete szerelme él, csak nem tud mozogni, reagálni a környezetére.

– Embert próbáló feladat. Néha azt érzem, nem bírom tovább, de gyorsan el is szégyellem magam. Eszembe jut, hogy megígértem neki, holtodiglan, holtomiglan… A feleségem a stroke-ja óta – nyolc éve – éber kómában fekszik. Negyvenöt voltam, mikor ez a tragédia történt, és akkor azt hittem, megháborodom. Sírtam, gyászoltam őt és magam, lefogytam, pedig három nővér váltotta egymást éjjel-nappal. Aztán megráztam magam. A vállalkozást önjáróvá tettem, és egy bő hónap alatt megtanultam, mi az otthon ápolás. A fürdetést, a forgatást, hogy a tehetetlen testet át kell masszírozni naponta, és táplálni, szondán keresztül. Ez nekem természetes. Ha segítségre van szükségem, tudok nővért hívni és fizetni, de édesanyámra, Éva édesanyjára is számíthatok néhány órára hetente. Néha úgy érzem, ők fáradtabbak, mint én, aki nap mint nap ellátom Évát – mondja az ötvenhárom éves Sándor.

Mindszent példája

A Csongrád-Csanád vármegyei Mindszent az egyik olyan hely az országban, melyet példaként emlegetnek a szakemberek, ha otthon ápolásról, házi betegellátásról, szakápolásról van szó. Hogy ez ott miként működik, azt dr. Ávéd János háziorvostól kérdeztem, aki édesapja 1947-től működő praxisát vette át 1982-ben. Ávéd doktor másik két felnőtt háziorvossal, mérhe­tetlen alázattal teszi a dolgát a közel hétezer lelkes ­településen. 

– Az otthoni betegápolást (házi segítségnyújtást) és az otthoni szakápolást meg kell különböztetni. Otthoni betegápolásról akkor beszélünk, ha tudjuk, hogy a gondoskodás élethosszig tart – magyarázza a doktor. – Az otthoni szakápolás más, az a kórházból hazakerülő, erre rászoruló betegnek jár, aki legtöbbször néhány hét után meggyógyul – várhatóan állapota javul, akár teljesen felépül. Ilyen például, aki egy törés, egy műtét után, agyvérzést vagy csípőprotézis-beültetést követően tér haza, és még sorolhatnám. A háziorvos a zárójelentés, szakorvosi vélemény vagy javaslat alapján, a gondozói szakszolgálattól kérhet nővért, tizennégy alkalomra. A mi centrumunk hat kilométerre van, jó a kapcsolat, és küldik a nővért. Kapacitáshiány természetesen van, előfordul, hogy az engedélyezett vizitszám kevés, mondjuk, egy súlyos felfekvés kezelésére, vagy sokat kell várakozni a gyógytornászra, aki megtanítja a beteget. Kevesen vagyunk, de tudni kell, az otthoni szakápolás jár, ingyenes (a házi segítségnyújtás térítéses), és a szolgálatok lefedik az egész ország területét – kezdi Ávéd doktor, akihez kétezer páciens tartozik.

Mindszenten a háziorvos mellett dolgozó nővér (szakápoló) – régebben körzeti nővérnek nevezték – sokat segít azoknak a családoknak, akik otthon ápolják krónikus beteg hozzátartozójukat. 

– A körzetemben két nővért foglalkoztatok, ők maximálisan ellátják a feladatukat, sokat segítenek az otthon beteget ápoló családoknak. A városban megoldható a sebkötözés, a katétercsere, ingyenes és rendszeres a vérvétel, ha valakinek infúzióra van szüksége, azt is megoldjuk, ha kell, több napon át. Szükség esetén konzultálok a kórházak orvosaival, a körzetemben lévő daganatos betegek ellátásában pedig óriási segítség a hospice-szolgálat, de a pszichés vezetésbe mi is besegítünk, hiszen mi ismerjük a beteget, a családtagot – mondja dr. Ávéd János, aki születése óta mindszenti, negyvenegy éve háziorvos a városban.

Teréz, az élethosszig nővér

Amikor a szőke, mindig mosolygós, kedves asszonyt, Tóth Terézt megismertem, el sem tudtam képzelni, mekkora áldás ő azoknak a betegeknek, akik mellé odasodorja a gondviselés. 

– Műtősnőként dolgoztam, de 2003 óta részt veszek az otthoni szakellátásban. Sok beteghez járok a főváros bizonyos kerületeiben, általában hetente két-három alkalommal, egy-két órában. Az ágy elhelyezésétől a sebkezelésig mindenben segítek, igény szerint. Gyakran tanítom a családtagokat az ágy szélére való kiültetés, a forgatás módjára, arra, hova kell párna, hogy ne feszüljön az izomzat – sorolja Teréz, aztán hozzáteszi: – Akadnak, akiknél a gyógyszeradagolás a feladat, vagy annak megtanítása, hogyan törje porrá a tablettát két kiskanállal. A munkám szépsége, ha a páciens gyógyul, ha érzem a család együttműködését. Sajnos sok a magára maradt idős. Sok család képtelen a beteg ellátására, a magánotthont vagy otthonra nővért pedig már az átlag sem tudja finanszírozni. 

„Kalitkába zárva, mint a madár”

Aranka negyvennyolc éves, Budapesten él, egy fiú édesanyja. Amikor telefonon elmondom, miről szeretnék beszélgetni, azt feleli: „Oké!” Mikor beköszönök a pesterzsébeti ház kaputelefonján, úgy üdvözöl:
„Isten hozta a börtönben!” 

– Hát itt vagyunk. Innen nem tudok kilépni egy hétre sem. Bálint huszonhárom éves, fogyatékkal él, autista, a járása sem tökéletes, huszonnégy órás felügyeletet igényel. Az édesapja a kétéves születésnapja után úgy döntött, neki ebből elég, itt hagyott bennünket. Akkor
költöztem vissza a szüleimhez a családi házba. Nagyon kései, negyedik gyerek vagyok, így a szüleim­ ellátása, gondozása is rám maradt. A családok, ha beteg gyerek születik, ha öreget kell ápolni, legtöbbször szétesnek. Döbbenetes a testvéreim struccpolitikája… 

Ha azt mondom, szabadságot szeretnék, csak néhány napot, a válasz az, minek, te úgysem dolgozol. Azt, ha valaki beteget ápol, gondoz, nem tekintik munkának. Nincs kiút, segítség, nincs nappali intézmény, ahova néhány órára elvihetném Bálintot. Havi kettőszáznyolcvanezer forintot kapok ezért a munkáért. A fogyatékkal élő gyerek, az idős beteg nem egy kabát, amit felakasztok a fogasra, és onnantól semmi dolgom vele – kesereg Aranka, aki Bálint mellett öt évig ápolta az édesapját, aki már nem él, és most immár négy éve ápolja a kilencvenhárom éves, demens édesanyját. 

A búcsúnál azt mondja: – Szörnyű, ha valaki úgynevezett szendvicshelyzetbe kerül, mert csak egy ellátásra jogosult után jár pénz az államtól.

A hivatalos út

Sokan nem tudják, de otthoni szakápolás szempontjából az ország teljes területe lefedett, elvileg minden településre el kellene jutni a szakembereknek. (Alapkövetelmény, hogy mobilak legyenek, gépkocsival rendelkezzenek.) A több mint háromezer települést cégek közt osztották fel, akik szolgáltatása akkor vehető igénybe térítésmentesen, ha a biztosított beteget otthon kell ellátni a kórház helyett, vagyis otthoni szakápolásra szorul. 

Aki gondozót fogad

Gondozó és ápoló személy más-más igénnyel, színvonallal, felkészültséggel, és más áron vehető igénybe a városokban, a falvakban, keleten és nyugaton. Ausztria, Németország, Olaszország ápolók tucatjait szippantotta el.

Gondozói óradíj Budapest: 3500–5000 Ft Vidék: 2000–3000 Ft

Ápolói óradíj Budapest: 5000–12 000 Ft Vidék: 2500–4500 Ft

Aki lakást, teljes ellátást kap, Budapesten akár 500 000 és 650 000 forint közti összeget is elkér. Vidéken ezt a szolgáltatást a nagyvárosainkban veszik igénybe, a falvakban pedig általában család, rokonság, barátok összefogása a megoldás.

Ami jár, és ami elérhető

Biztosított beteghez, kórházi vagy szakorvosi javaslatra a háziorvos kérhet nővért, gyógytornászt, sebellátásra szakosodott szakembert a területileg illetékes otthon­ápolási szakszolgálattól. Évente betegenként ötvenhat alkalmat lehet igénybe venni. 

Fotó: Getty Images, Németh Gabriella