Egy öntudatos négyévessel álom az ügyintézés. Minden dupla- vagy triplaannyi idő, pontosan érkezni szinte lehetetlen, a szentszék kis híján elfogadja csodatételnek. Mégsem lehet állandóan gyerekprogram, és nem csak azért, mert nem jön ki az időből, és még az sem elég indok, hogy mert tanul belőle a gyerek, a legnagyobb kényszer, hogy idővel az öntudatos négyéves is ráun a kegyeit kereső dolgokra, és a felnőttvilág után ácsingózik.
Hanna nagy kedvvel főz, szeret postára menni, bevásárolni, imád gazolni és falat festeni, fontoskodni, jönni-menni. Kedd délután a gitárt kellett elhozni a hangszerésztől, ami hosszadalmas feladat, mert Tivadar bácsi műhelye elvarázsolt terület, szétszedett hangszerek, vésők és erősítők, ragasztók és ácskapcsok birodalma. Hanna ehhez mérten hosszan is készült rá. Először is kavicsot kellett válogatni az erkélyen, aztán a megfelelő méretűt kiszínezni, az ajándék pengetőket akkurátusan kiválasztani, rajzolni egy „esős tájat”, végül egy papírzacskóban összeállítani az ajándékcsomagot. A lányom rám szólt, a pénzt is tegyem bele a táskába. A mozdulat, ahogy az aprót elővettem, elárult. „Ennyi?”, kérdezte. „Ez elég lesz?”, gyanakodott. Az arcomat látva ki is mondta: „De hát ez kevés!” Nem tudok hazudni neki, és nem volt nálam kis címlet, a javítás összegét meg nem akartam betenni a táskába. Pillanatok alatt összekülönböztünk. Neki volt igaza. Nem bíztam benne, nem vettem komolyan a közös gesztust. Nem hisztizett, csak elmondta ezt, és megbántódott, könnyek futottak a szemébe. Megöleltük egymást, szorította a nyakam. Bocsánatot kértem. Nem először és nyilván nem utoljára, de még sosem fordult elő, hogy ennyire felnőttes lelki tusa után fújjak visszavonulót. Hanna végül azt találta ki, hogy akkor a sarkon beletesszük a pénzt, hogy a hangszerész bácsi ne lássa. Megdicsértem, milyen találékony, és még ő javasol kompromisszumos lehetőséget.
Vacsorakor az édesanyja egy kötelező jelenésünkön ironizált, „milyen jó lesz odamenni”. Hanna felkapta a fejét, „ez irónia, ugye?”. Elképedtünk, megdicsértük, milyen okos. Szinte kipukkadt a büszkeségtől, „tényleg, tényleg az?!”, lelkendezett. Beszélgettünk bő órán át, és ő többször is ironizálni próbált az asztalnál – több-kevesebb sikerrel.
