– Tapasztalatom szerint sok fiatal szülő nemcsak azért fél a második, harmadik gyerektől, mert kevésnek tartják az anyagi erejüket a felnevelésükhöz, hanem azért is, mert a rengeteg munkájuk miatt úgy érzik, nem jutna elegendő idő rájuk. Te elfoglalt, tudós szülők mellett nőttél fel…

– Rengeteget dolgoztak, nagyon sikeresek voltak, ráadásul szenvedélyesen érdekelte őket, mi történik az országban, a világban. Mégsem sérültünk a nővéremmel attól, hogy a pszichológus anyukánk komoly hazai és nemzetközi karriert csinált, mert mindig megkaptuk azt a figyelmet, törődést, dicséretet, amire szükségünk volt. Nem maradtam ki az életéből a tudomány miatt! Valószínűleg nem töltött velem annyi időt, mint más anyukák a gyerekeikkel, de nem emlékszem olyan helyzetre, hogy én beszélni szeretnék vele, vagy csak szükségem van rá valamiért, de ő nem ér rá. Persze fantasztikusan tudott szervezni. Amikor én születtem, és a nővérem egyéves volt, felvett egy bébiszittert, de otthon volt velünk, közben megírta a doktoriját.

– Édesapád és édesanyád a számomra legkedvesebb könyvükben, A boldogságkeresés útjaiban nagyon sokat emlegetik a dicséret fontosságát a nevelésben.

– No, azért hitelesek ők, mert nem csak írtak és beszéltek erről! A mi családi életünk a dicséretről szólt. Úgy kell elképzelni a vacsoráinkat, hogy leültünk négyen, és agyondicsértük egymást. Lehet, hogy viccesen hangzik, de bizony igaz. A szüleink elmesélték, mi van a munkahelyükön, megváltották a világot – mélyen vallásos emberekként közös elveik, eszméik, vágyaik voltak! –, apukám előadást tartott arról, miként lehetne megmenteni a magyar egészségügyet, mi pedig beleszóltunk mindenbe. Valószínűleg ekkor tanultam meg akaratlanul, hogy az embernek törődnie kell a világgal, amelyben él. Természetesen mi is elmeséltük, mi történt velünk az iskolában, és a dicséret ilyenkor sem maradt el. Ez a nővérem esetén természetes volt, hiszen kitűnően tanult – ahogy a szüleim régen –, de én nem. Mégis! Engem azért dicsértek, mert nagyon jól tudok mesélni, óriási a fantáziám, remek a kommunikációs képességem. Mindig elragadtatva hallgatták a történeteimet, még akkor is, ha nem voltam pozitív szereplője az iskolai eseményeknek. Soha nem szidtak, aláztak a rossz jegyeim miatt, anyukám azt mondogatta, nekem más képességeim vannak… Sokszor felemlegették a nagyapámat, anyukám apukáját, aki művészettörténészként a fővárosi képtár igazgatója lett, pedig ő sem csillogott iskolásként. Jelzem, én meg is buktam…

– Más interjúalanyaim nemigen emlegetik az iskolai kudarcaikat.

– Én tudatosan teszem, pedig a férjem is mondta, ne beszéljek arról, hogy megbuktam, mert lesznek olyanok, akik azt gondolják, buta gyerek voltam. Nem voltam buta, csak nehezen fogadtam el bármit is, ami kötelező! Azt gondolom, tettem már le annyit az asztalra, hogy vállalhatom az „előéletemet”, és ami ennél fontosabb: a saját rossz példámmal erőt önthetek azokba a szülőkbe, akiknek mondjuk az általános iskolás gyereke nem tanul jól.

– Lapunkat elsősorban az általános iskolás korosztály szülei olvassák.

– Üzenem nekik, hogy ne essenek kétségbe, és ne szidják a gyerekeiket, inkább segítsenek, hogy rátaláljanak arra, amiben tehetségesek! Én nem vagyok orvos- pszichológus, mint anyukám – kommunikációs diplomát szereztem, dolgoztam lapoknál, filmeket is készítettem –, de abban biztos vagyok, hogy minden gyerek tehetséges valamiben még akkor is, ha mondjuk gyenge matematikából. Nekem harmadik gimnázium után pótvizsgáznom kellett matekból. Furcsa módon jelesre sikerült.

– A szüleid ekkor is dicsértek?

– Természetesen. Azt találták ki, hogy maradjak otthon nyáron, és hetente kétszer járjak matekórára, miközben ők lementek Balatonra. Én persze nonstop házibulit rendeztem, tele volt a lakás barátokkal, ismerősökkel, néha azt sem tudtam, kik vannak ott, de matekból készültem. Közben egy barátnőm Luxemburgban volt, s én egy motoros haverommal kitaláltam, hogy meglátogatjuk. Volt otthon valamennyi valuta, amit szépen magamhoz vettem, és a szüleim után mentem a balatoni házba. Elmondtam nekik, Luxemburgba akarok menni, és elvettem a pénzt. Azt is hozzátettem, hogy mindenképpen elmegyek, ha hozzájárulnak, akkor pénzzel, ha nem, akkor pénz nélkül.

…

A teljes interjút a Nők Lapja Gyerek 2017/2. lapszámában olvashatjátok el. A magazin november 28-tól kapható az újságosoknál.

Szöveg: V. Kulcsár Ildikó

Fotó: Talabér Géza