Október elején jelenik meg itthon Szilvia Molnar magyar származású író debütáló regénye, az Üvegház (eredeti címén: The Nursery), amely egy újdonsült anya szülés utáni első napjait mutatja be. A lakás bezártságában járja fullasztó és kimerítő táncát anya és csecsemője, akik már nem tudnak egymás nélkül élni, de még egymással sem. Az anya lassan elveszíti a kapcsolatot a valósággal a gondoskodás és készenlét végtelen spiráljában. Egybefolyó nappalok és éjszakák, a test fájdalomhullámai, sötét és ijesztő gondolatok. Anyai félelmek és a fenyegető őrület küzdelme. Visszaszerezhető-e az elvesztett identitás? Képes-e a szeretet visszarántani a való életbe? Az Üvegház nem kozmetikázza az anyává válás testi-lelki folyamatait: vakmerően nyers, kíméletlenül őszinte és fájdalmasan konkrét. Az író, Szilvia Molnar egy New York-i székhelyű irodalmi ügynökség szerzői jogokkal foglalkozó részlegének igazgatója, jelenleg a texasi Austinban él. Zoom-on beszélgettünk.

Tudom, hogy mindenki ezt kérdezi először tőled, de én sem hagyhatom ki. Mesélj egy kicsit a magyar gyökereidről, és arról, hogyan kerültél az Egyesült Államokba.
Budapesten születtem, édesanyám egyébként lengyel. Négyéves koromig Magyarországon éltünk, aztán Svédországba költöztünk, ott nőttem fel egy nagyon kicsi településen. Mindig vágytam rá, hogy egy igazi nagyvárosban éljek, ezért később Londonban jártam egyetemre, ahol összehasonlító irodalmat és magyart tanultam. Egy évet Budapesten is töltöttem, aztán egy kicsit visszaköltöztem Svédországba. Egy könyvkiadói munka miatt egy ideig New York-ban éltem, de találkoztam egy texasi fiúval, akibe beleszerettem, és miután megszületett az első gyerekünk, Austinban telepedtünk le. Ez aztán a kanyargós út! (Nevet.)

A hétköznapokban foglalkoztat a magyar-svéd-amerikai identitásod, vagy ez csak akkor jön elő, amikor kíváncsi újságírók kérdezgetnek róla?
Foglalkoztat, persze. Mindig irigykedem azokra az emberekre, akiknek nagyon világos identitásuk van, vagy nagyon büszkék arra, hogy egy adott országot képviselnek. Azt hiszem, én inkább egy „keverék” vagyok, aki a magyar, a lengyel és a svéd kultúrából is őriz elemeket. Sokáig éltem New York-ban, ahol rengeteg a nemzetközi ember, és ez megnyugtatóan hatott. Azt hiszem, vonzódom azokhoz az emberekhez, akik nem „egyfélék”. Sok minden van belőlem a könyvben, hiszen a főszereplő svéd, a szomszédja, Peter magyar, Peter felesége, Agata pedig lengyel. Most, hogy megjelenik a magyar nyelvű kiadás, év vége előtt pedig a svéd is, érdekes lesz látni, hogyan fogadják majd mindezt.

Elolvasod a könyv magyar fordítását is?
A magyar kiadást már olvastam. Lázár Júlia, a könyv fordítója remek munkát végzett, szerintem a magyar változat nagyon közel áll az eredetihez. A fordítás ideje alatt tartottuk a kapcsolatot, és nagyon türelmesen válaszolt a kérdéseimre. Sok olyan magyar kifejezés volt, amit nem értettem, és ezeket nagyszerűen elmagyarázta nekem.

Vannak olyan emlékek, szavak vagy dalok, amelyeket felnőttként is őrzöl magadban Magyarországról vagy a magyar nyelvből?
Igen, sok ilyen van, amit nagy becsben tartok. Vicces, mert azon kevés dalok egyike, amit mindig fütyülök – ami egyébként megőrjíti a férjemet –, az a Magyar Népmesék főcímdala. (Nevet.)

Szerintem ezt még nem sokan fedezték fel, de az Üvegház is egyfajta magyar melankolikus lélekből táplálkozik.

Az Üvegház borítóján Gáldi Vinkó Andi fotóművész képe szerepel (Forrás: Open Books)

Én hiszek valamiféle magyar melankóliában, bár ezt elég nehéz körülírni. Felnőve a magyar irodalommal való találkozás csodálatos érzés volt számomra. Kosztolányit és Karinthyt olvasni, később Szabó Magda írásaival találkozni. Azt hiszem, ezek a nagy írók közvetve mind hatással voltak rám egy kicsit, ami a sötét humort, az iróniát, az abszurditásra való hajlamot illeti. Ez része a lényemnek.

Most is olvasol magyar szerzőktől?
Éppen Kiss Noémi Ikeranya című könyvét olvasom, és nagyon élvezem. Szvoren Edinától a Nincs, és ne is legyen egy sűrű, de gyönyörű olvasmány. Rátaláltam egy csodálatos podcast-sorozatra, amely Szabó Magdáról szól, és próbálok többet olvasni a munkáiból, most elkezdtem a Pilátust.

Már fiatalon író akartál lenni?
Mindig is terápiás eszközként használtam az írást, naplót vezettem. Emlékszem, hogy már egészen kicsi koromban leírtam a rádióban hallott dalok szövegét, pedig még alig tudtam betűzni. Mindig is vonzott az a romantikus gondolat, hogy a jegyzetfüzetembe írogassak, de sosem voltam biztos benne, hogy ez hova vezethet. Aztán úgy alakult, hogy a könyvkiadásban kezdtem el dolgozni, és nagyon megkedveltem a kiadói világot és az ott dolgozó embereket. Szeretem, ha körülvesznek a könyvek. Aztán ez a sok dolog valahogy összefonódott bennem.

Korábban is írtál cikkeket és egy rövid chapbook-ot, de az Üvegház az első igazi regényed. Milyen érzés? Különösen az a része, hogy óriási siker lett, miközben teljesen kitárulkoztál benne.
Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen jól fogadták.

A könyv megírásakor egy sürgető érzés volt bennem, azt akartam, hogy a történet segítsen más anyáknak.

Úgyhogy nagyon jóleső érzés, hogy többnyire meleg szívvel fogadták, és az emberek komolyan veszik. Mivel a gyerekeim már nagyobbak, két és öt évesek, távolabb kerültem az élményektől, de nagyon büszke vagyok arra, hogy dokumentáltam, egyúttal történetet is alkottam az élmény köré. Ez mindig megmarad, és remélhetőleg mások számára is hasznos lesz.

Nem titok, hogy az első gyereked születése utáni időszak inspirált a könyv megírására. Mennyi a valóságos elem ebben a fikciós történetben? A főhős, Miffo mennyiben vagy te?
A könnyű és túlzó válasz az, hogy minden én vagyok. Ugyanakkor azt hiszem, azért is választottam a fikció műfaját a memoárral szemben, mert a fikcióban ott van ennek a nyers játéknak a lehetősége, amikor fogsz egy gondolatot, aztán a végletekig eltúlzod, vagy a fiktív karaktereid olyan dolgokat tesznek, amelyeket normális esetben te nem tennél meg. Katartikus élmény volt megírni, mert segített feldolgozni azokat a dolgokat, amelyeken akkoriban keresztülmentem. A fikciós oldala is segített feldolgozni az akkori valóságot.

Egy interjúban azt mondtad, hogy a könyvről szóló korai kritikák között voltak olyanok is, hogy „Ne mutassátok meg ezt újdonsült anyáknak” vagy „Ne mutassátok meg olyanoknak, akik teherbe akarnak esni”. Mi a véleményed ezekről a reakciókról?
Amikor megszületett az első gyerekem, szerettem volna olyan regényeket olvasni, amelyek nagyon közel állnak ehhez az élményhez, hogy vigasztaljanak és útmutatást adjanak, de semmi ilyesmit nem találtam. Úgyhogy meglepődtem ezeken a kritikákon, és elgondolkodtam:

Mi az, amit az emberek el akarnak rejteni a nők elől?

Mi olyan veszélyes, ami miatt vissza kellene tartani az információkat a nőktől? Szerintem a nők több információval való ellátása nagy szolgálatot tehet a mentális egészségüknek. Én át szerettem volna adni a valóban kemény és a vigasztaló dolgokat egyaránt. Te mit gondolsz ezekről a megjegyzésekről?

Olyan, mintha ezek a hozzászólók szeretnék fenntartani az anyaság rózsaszín cukormázas képét. Ami egyszerűen nem igaz. Ha már itt tartunk, nagyon nyers leírások vannak a könyvben az újdonsült anya testének fizikai változásairól, a vérrel, a tejjel és mindenféle egyéb nedvekkel. Miért tartottad fontosnak, hogy megmutasd ezeket a részleteket?
Azt hiszem, egy kicsit provokálni is akartam azzal kapcsolatban, hogy mit tekintünk komoly irodalomnak. Szembe menni azzal, amit a férfi írók írhatnak, és szembemenni a bűnügyi regények iránti szenvedélyünkkel, ahol gyakran gyerekek vagy nők az áldozatok. Tényleg a női testre akartam koncentrálni, és kibontani az összes apró részletet, amelyeket nagyon unalmasnak is lehet tartani, de érdekes mondatokba foglalva őket remélhetőleg értéket adtam nekik. Ez a téma megérdemli, hogy helyet kapjon az irodalomban. Nagyon ragaszkodtam ahhoz, hogy ne legyen kimondva, hogy a főszereplő, Miffo baby blues-ban, szülés utáni depresszióban szenved. A cukormázas hasonlatodra visszatérve, tiszteletben akartam tartani a sötét gondolatait is, mert még ha soha nem is cselekszik ezek alapján, önmagában az a tény, hogy vannak ilyen érzelmei, nagyon fontos. Én pedig ki akartam vonni minden szégyent ezekből az érzelmekből. Izgalmasnak találtam, hogy még soha nem láttam ezeket a gondolatokat az irodalomban, és arra gondoltam, miért ne építeném be? Miért ne tennék egy kísérletet?

A könyvben nagyon sötét képek is szerepelnek, amelyek a főhős fejében időnként megjelennek a kisbabájával kapcsolatban. „Az ember szinte csukott szemmel akarja olvasni ezeket a részeket” – írta egy kritikus, és én is ugyanezt éreztem, nehéz volt olvasóként feldolgozni. Miért volt fontos, hogy ennyire nyersen megmutasd ezeket a képeket?
Mindez azért egy kis humorral van keretezve. A főszereplő és a szomszédja, Peter mindketten gyászolják önmaguk egy elveszített részét. Miffo mint friss anya elvesztette az identitását, Peter pedig élete szerelmét. Csak ülnek ezekkel a nehéz, sötét gondolatokkal, én pedig meg akartam mutatni, hogy rendben van, ha időnként vannak ilyesfajta érzelmeink.

Említetted, hogy szándékosan nem szerepel a regényben, hogy a főszereplőnek szülés utáni depressziója lenne, és én is azt gondolom, hogy ennél sokkal többről szól a történet. Éppen ezért nagyon sokan tudnak hozzá kapcsolódni.
Remélem. Remélem, hogy minél több ember nyitott a könyvre és érdeklődik iránta, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy nem való mindenkinek. Amikor megírsz valamit, nem a te kezedben van, hogy a világ hogyan fogadja majd, és nem vagyok biztos benne, hogy felelősséget tudok vállalni azért, hogy az emberek hogyan reagálnak. Mert mindig a saját személyes helyzetüket fogják belevinni, akár négy gyerekük van, akár egy sem. Olyan emberek is megkerestek, akik azt mondták, hogy ez jó megerősítés volt abban a döntésükben, hogy nem akarnak gyereket vállalni.

Az Üvegház nem csak a szülés utáni depresszióról szól.

Könnyű ezt gondolni, mert maga a történet egy kisbabához kapcsolódik, de számomra sokkal inkább arról szól, hogy mi történik akkor, amikor úgy érzed, hogy elveszítetted önmagad egy részét, ami a depresszió gyakori velejárója. Elhúznak előtted egy függönyt, és azt gondolod, képtelenség átjutnod rajta, és szükséged van egy emberre, aki kisegít a sötétből. Lényegében ezt a történetet akartam elmesélni, hogy mennyire fontos Miffo számára, hogy végül találjon valakit, aki segít neki. Azt is akartam, hogy a történet egy talán nem túl felemelő, de reális, reményteli hangnemben érjen véget.

Tervezel újabb könyvet írni?
Igen, dolgozom rajta. Az Üvegház nagyon klausztrofób, úgyhogy jó lenne valami olyasmit csinálni, ami ennek a teljes ellentéte, mondjuk tágas, kék éggel. (Nevet.) Meglátjuk.

Jössz valamikor Magyarországra?
Igen, október végén a kiadó által szervezett könyvbemutató eseményen ott leszek Budapesten!

A fotókat Szilvia Molnarról Ben Mistak készítette.