zombitörténelem zombik története

Zombitörténelem: miért szeretjük a zombikat?

Az egész világ imádja a zombikat. Na nem az igaziakat. Azoktól mindenki retteg. A zombis filmek, sorozatok azonban elképesztően sikeresek, pedig a sztárjuk nem más, mint egy rothadó hulla.

A zombi valójában a világ legunalmasabb szörnyetege. Nem csinál semmi mást, mint hörög és harap. Nincsenek érzései, nem érez fájdalmat, nem vágyik arra, hogy ember legyen újra. A zombitörténelem folyamán mindig csak jön és jön és jön, megállíthatatlanul. Nincs benne semmi titokzatosan szexi, mint a vámpírokban, semmi vad állatiasság, mint a farkasemberekben. A zombinak nincsenek érzései, nincs lelkiismeret furdalása, nem álmodozik arról, hogy bárcsak újra emberré válna. Egyetlen vágy ég csak benne: az éhség az emberhús iránt. Ráadásul megölni sem túl nagy kihívás, pláne, ha egyedül van. Elég hozzá egy lövés a fejbe, egy kardcsapás, hogy lejöjjön a feje, de még egy nagyobb tégla is működik, ha jól odacsap az ember. Hogy akkor miért lett épp a zombi a 21. század kedvence? Mi is a zombi népszerűségének titka, a zombi története? Az, hogy a legősibb vágyunk alakítja a legnagyobb rémálommá. Emberek milliárdjai hisznek benne, hogy az életüknek nincs vége a halál után, mert vár rájuk egy jobb világ. A zombik pedig megmutatják nekünk, hogy ez a túlvilág hogyan válhat igazi pokollá, nem csak a holtak, de az élők számára is.  

A zombi ugyanis, minden hátránya ellenére a legjobb szörnyeteg a világon, mert annyira semmitmondó és üres, hogy simán belesimul bármilyen katasztrófa forgatókönyvbe, attól függően, épp mitől retteg az emberiség a legjobban. Legyen szó akár a terrorizmusról, atomháborúról, gonosz tudósokról, klímaváltozásról, génsebészetről, világjárványokról, földönkívüli invázióról, migránsok érkezésétől, a túlnépesedéstől vagy akár a régi jó bibliai apokalipszisről. A holtak serege tökéletes szimbólumnak bizonyul, mert segít abban, hogy végiggondoljuk, mi az, ami igazán emberré tesz minket, és milyen értékes is az, amit elveszíthetünk. 

A zombi története: ősidők óta rettegünk 

A világ egyik legrégebbi irodalmi alkotásában, a sumér Gilgames eposzban is voltak zombik, akik azért üldözték az élőket, hogy megegyék őket. A régészek rengeteg olyan ősi sírt tártak már fel, amelyekben sziklákkal és más nehéz tárgyakkal szorították le a csontvázakat, hogy megakadályozzák, hogy kimásszanak, sőt, egyes elméletek szerint a sírkövek használata is ezért terjedt el. 

Szinte minden kultúrának megvannak a maga zombijai. A vikingek Draugrnak hívták, a középkori Németországban Nachzehrernek, Tibetben pedig Ro-langsnak. Bár a hozzájuk fűződő legendák különböznek, közös motívum, hogy azok tértek vissza élőhalottként, akik tragikus körülmények között veszítették el életüket – öngyilkosok lettek, vagy megölte őket valaki, és nem lett meg az elkövető, ezért veszik saját kezükbe a bosszút.   

Hogy miért ilyen elterjedtek ezek a legendák? Nem azért, mert valamikor volt egy időszak, amikor mindez tényleg valós veszedelem volt. Hanem mert a civilizáció hajnala óta elmélkednek arról az emberek, mi tesz minket emberré. Hol végződik a test és kezdődik a lélek, és mi történik akkor, ha ez a kettő elszakad egymástól?

Mi marad belőlünk, ha eltűnik a lényegünk, a lélek, ami emberré tesz minket, és arra kényszerít, hogy jót tegyünk és jól döntsünk? A legendák válasza egyértelmű: a test, a hús önző, veszélyes burok, és ha nincs, aki uralja, akkor bárki gyilkos vadállattá válhat. 

A zombi eredetileg áldozat volt, nem szörny 

A modern idők zombija azonban nem Európából származik, hanem Haitiből, és eredetileg nem szörnyeteg volt, hanem áldozat. Olyan rabszolga, akit a halála után is dolgoztatnak.  

Az 1780-as években a világ összes rabszolgájának harmada Haiti cukorültetvényein dolgozott. A munka kegyetlenül nehéz volt, a szabadulás lehetetlen. Sokan az embertelen bánásmód elől öngyilkosságba menekültek, és vigaszt adott nekik a tudat, hogy lelkük felszabadul a túlvilágon. A zombi legenda azonban azt sugallja, hogy nem az a legrosszabb sors, ha az ember testét rabszolgaságba vetik, hanem az, ha a lelkét is, ezért nem érdemes a halál gondolatával játszani. Persze, hogy a vudu által teremtett zombik valójában halottak-e vagy sem, az nem egészen egyértelmű. Az egyik legenda szerint a frissen elhunytak lelkét ejti fogságba egy gonosz varázsló, a bokor (az elnevezés a haiti kreol nyelv „bókó” kifejezéséből ered, semmi köze a magyar bokor szóhoz – a szerk.) és ezért tudja a lélek nélkül maradt testet engedelmességre kényszeríteni, hogy az érzelem, fájdalom, pihenés nélkül dolgozzon neki. 

A másik legenda szerint azonban az áldozatok egy bódító italtól kerülnek olyan mély kómába, hogy mindenki halottnak hiszi őket, de valójában nagyon is életben vannak. Temetésük után (ami akkoriban a halál napján megtörtént) a bokor kiássa őket, és a varázsital folyamatos adagolásával tartja őket egy olyan transz szerű állapotban, ahol megszűnik a szabad akaratuk, akár hosszú évtizedeken át. Ezek a zombik azonban nem támadnak meg senkit, ezért nem is tőlük kell félni, hanem a sötét vudu varázslóktól. Az első zombi film ugyanezt a mintát követte. Az 1932-es Fehér zombi film igazi gonosza Lugosi Béla, akinek nem elég, hogy élőhalott munkásokat dolgoztat a cukornádültetvényén, de pőre kéjvágytól vezérelve zombivá változtat egy fiatal szépséges lányt is, aki Haitire érkezik a vőlegényével, hogy ott házasodjon vele össze. A varázslatot csak a halála töri meg. A filmnek nem lett igazán nagy sikere – ám a zombiműfaj szerencsére nem halt meg. 35 év múlva visszatért, és az egész világot megrémítette. 

zombik története

Jelenetfotó a Fehér zombi című filmből (1932)

Zombitörténelem: a szörnyeteg születése 

A zombifilmek atyja, George Romero, negyven év alatt hat zombifilmet készített. Az élőhalottak éjszakája volt az első 1968-ban, és ő alkotta meg azt a képet, ami a fejünkben él, ha azt halljuk zombi. Az általa létrehozott oszladozó testű, véres, rongyos ruhájú szörnyeteg lassan mozog, de feltartóztathatatlan. A tekintetében semmi élet, semmi tudat. Egyetlen vágy vezérli csak: a csillapíthatatlan éhség az emberhús iránt. 

zombitörténelem

Georga Romero színészei körében 2005-ben (fotó: Ethan Miller/Getty Images))

Bár Romero filmjei véres horrorfilmként is szórakoztatóak, nem nehéz a társadalomkritikát is felfedezni bennük. Az első részben például a film egyetlen fekete szereplőjét a túlélők megmentésére érkező rendőrök lövik le – ami egyértelműen utal a korszak rasszizmusára. A második részben pedig egy plázába zárkóznak be az élők, miközben egyre több és több zombi veszi körbe az épületet, mert életükben is odajártak, és ugyanolyan agyatlanul vásároltak akkor, mint ahogyan ölnek most. A harmadik rész erős, női főhőse pedig nyilvánvalóan az akkoriban népszerűvé váló erős, feminista nőképre reagál, ahol már nincs szükség a megmentő férfira a meneküléshez.  

Videójátékból film 

Bár Romero filmjei zseniálisak – de valószínűleg soha nem lépett volna túl a horrorrajongók szűk csoportján, ha nincsenek a lövöldözős videojátékok. Az 1996-os Resident Evil (amiből később film is készült) volt az első, ahol zombikat kellett ölni, és ez a tény sok gondot levett a játékkészítők válláról, mert a zombi tökéletes ellenség. Nem igazi ember, tehát nem kell morális problémákat feszegetni a játék kapcsán, de mégis úgy mozog, mintha ember lenne és szó szerint kifogyhatatlan mennyiséget lehet belőle felvonultatni. Az ebben szereplő zombikat elég volt kicsit felgyorsítani, és máris komoly kihívást jelentenek a játék során – ezt a receptet aztán persze sok film is átvette, mint a 28 nappal később, a Legenda vagyok, a Brad Pitt főszereplésével készült Z világháború, és persze a tavalyi év nagy kedvence, a The Last of Us

Az extra mennyiségű erőszakra válaszul azonban létrejött a zombifilmeknek egy újfajta alfaja is: a „zom-com”. Azaz a zombi-komédia, amiben a humor forrása az, hogy átlagemberként milyen béna is tud lenni az ember a zombik között. Ilyen esetlen hős a főszereplője a Zombielandnek, a Haláli hullák hajnalának, de érdemes megemlíteni a Dél-Kaliforniai diétát (Santa Clarita Diet) is, ahol a Drew Barrymore által alakított átlagos családanya próbál úrrá lenni az emberhús iránt feltámadt éhségén, és kezelni tinilánya hangulatváltozásait. De van már szerelmes zombi film is, ahol ráadásul még a happy endet is képesek elérni (Eleven testek), és olyan romantikus alkotás is, mint a Büszkeség és balítélet és a zombik.  

The Walking Dead 

Minden idők legjobb zombis alkotása azonban a 11 évadot megélt The Walking Dead (elérhető az HBO Maxon – a szerk.), ahol ugyan egyszer sem hangzik el a „zombi” szó, helyette a „járkáló” kifejezést használják, de minden másban hagyományőrzőnek bizonyulnak. Visszatértek ugyan a lassú mozgású eredeti figurához, ami egyesével könnyen lehagyható vagy megölhető, de azért amikor sokan összegyűlnek, még a tapasztalt túlélőknek is meggyűlik velük a baja.  

A sorozat amúgy sem a szörnyekre fókuszál, hanem az emberi sorsokra, és ettől lesz zseniális. Mindenki megtalálja benne önmagát. Mi vagyunk a zombik, akik nem találják a nyugalmat, és mi vagyunk az a csetlő-botló kisember is, aki menekül előlük. Az idősödő háziasszony, a gyerekeit védő anya, a párját félő szerelmes. Az erős, a gyenge, az okos, a buta, a simlis és a teljesen jószándékú, szinte naiv módon segítőkész ember is. Ahogy telnek az évadok, úgy kapjuk mi, nézők sorra a pofonokat, mert mindig újra, és újra bebizonyosodik, hogy valójában nem a földönkívüliektől, a gonosz tudósoktól kell igazán félnünk, hanem a látszólag teljesen normális, köztünk élő emberektől, mert náluk nagyobb szörnyeteg nincs. Akikben ha egyszer megszűnik az a bizonyos morális gát, és nem kell már félniük az igazságszolgáltatástól és tetteik következményétől, akkor örömmel vetik magukat a káoszba, és ölnek, rabolnak, erőszakolnak minden lelkiismeret-furdalás nélkül. Épp ezért a sorozat végső kérdése egy idő után már nem is az, hogy túl lehet-e élni a zombi apokalipszist, hanem hogy érdemes-e.

Kiemelt kép: Getty Images, PR / Canva