A Piros Orr Bohócdoktorokat a legtöbben gyerekkórházakban forgatott kisfilmekből ismerjük, és sokszor valóban egyfajta orvosként gondolunk rájuk. Pedig inkább a művészet erejével segítenek, ráadásul nemcsak ép és sérült gyerekeknek, de idős és/vagy demenciával küzdő felnőtteknek is.

Kezdjük az alapoknál: mit jelent az, hogy bohócdoktor?
Gelencsér Tünde: Bohócdoktornak lenni alkalmazott művészeti munka: színészi eszközökkel dolgozunk kórházi vagy épp idősotthoni környezetben, a „bohóc” pedig egyszerre színházi formanyelv és filozófia. Nem orvosilag, hanem művészileg hatunk azáltal, hogy bohócként nem érvényesek ránk a konvenciók, és szabadon játszhatunk olyan témával, amire akár az egész kórterem gondol, de nem szokás, kínos, esetleg fájdalmas kimondani. Ez a résztvevőkre is felszabadítóan hat. A bohócdoktorság improvizatív, viszont nem feltétlenül interaktív műfaj, inkább nyitott az interakcióra. Nem provokálja az együttműködést, mégis folyamatosan lehetőséget biztosít a csatlakozásra, és mindenkinek megvan az a szabadsága, hogy ezzel akar-e élni, vagy sem. A legtöbben valamilyen előadóművészeti háttérrel jönnek el a felvételire, erre a tapasztalatra épül a 240 órás képzés, amiben elméleti és gyakorlati, színészi, pszichológiai, kommunikációs és némi egészségügyi tudást is kapnak, és aminek során bohócdoktorokká válhatnak.

Gelencsér Tünde, bohóckarakterben. (Fotó: Éder Vera)

Hogy néz ki egy bohócdoktori vizit a gyakorlatban?
Sokféle környezetben és többféle módszerrel tevékenykedünk: kórházban dolgozva hétről hétre fix időpontban, valóban szinte vizitszerűen végiglátogatjuk az összes kórházi osztályt, máskor előadásszerűen lépünk fel, van, hogy kisebb-nagyobb csoportokkal dolgozunk egyszerre. A bohóc sosem azzal a céllal érkezik, hogy mindenkit jókedvre derítsen, hanem hogy kapcsolódjon a közönséghez, és az általa megélt intenzív jelenidőbe, látásmódba és játékelvű működésbe bevonja a résztvevőket.

A vizitek vége azért mégiscsak a derű. Hogyan hat a bohócterápia? „Csak” azzal, hogy egy jót nevetünk, és pár percre könnyebb lesz az élet?
Természetesen a humor a legfontosabb összetevő, de ez nagyon sok mást is hoz magával. Bohócterápiának nevezted, és bár valójában nem terápia, terápiás hatása tényleg van annak, amit csinálunk. Hiszen a bohóc jó kedvre derít, energiával tölt fel, oldja a feszültséget, és elviszi a fókuszt a jelen helyzet aktuális problémáiról, a múltból jövő fájdalmakról, vagy a jövő miatti aggódásról. Célunk az, hogy az emberek figyelmét magunkra, illetve a közös találkozásra koncentráljuk, hogy el tudják engedni a nehéz érzéseket, és belekerüljenek abba a szemléletbe, amibe hívjuk őket.

Korábban meg voltam győződve róla, hogy csak gyerekekkel foglalkoztok. Más eszközöket igényelnek a különböző korcsoportok?
A humor az humor, bár természetesen kell finomhangolnunk attól függően, hogy kinek szól. A gyerekeket sokszor könnyebben be tudjuk vonni a játékhelyzetbe, az idősotthonokban attól függően választunk módszert, hogy milyen állapotú emberek vannak ott, milyen tér az, amit lehet használni, illetve hogy mi a célunk. Van, ahol végiglátogatjuk a lakókat, van, ahol egy közös helyiségben gyűlnek össze, és előadást tartunk nekik. A bohócjáték szabadon működik akkor is, ha van egy dramaturgiai szkeccs, tulajdonképpen így is improvizatív és érzékeny marad.

Mindkét fél sokat kap egy-egy vizitkor. (Fotó: Éder Vera)

Milyen programjaitok vannak, milyen intézményekben dolgoztok jelenleg?
Alapprogramunk, amit talán a legtöbben ismernek, a gyerekkórházi vizit, ahol kórházban lévő gyerekekkel dolgozunk, 2006-ban indult. Idősekkel szintén 2006-ban, értelmi sérült gyerekekkel 2014-ben kezdtünk el foglalkozni. Nekik szóló Zenekaraván programunk egy erősen zenei és szenzoriuális impulzusokra alapozó előadás, hiszen itt a kognitív részt és a verbális kommunikációt sokszor ki teljesen kell iktatni. A demenciával élő felnőttek és az autizmus spektrumzavarral élő gyerekek számára két évvel ezelőtt kezdtünk el kidolgozni egy speciális programot a ClowNexus elnevezésű nemzetközi projekttel, ahol hat országgal közösen több szakmai workshopokon vettünk részt, majd hazatérésünk után az itthoni gyakorlatban is elkezdtük alkalmazni, amit ott tanultunk. Mindkét programban nagyon sokat tanultunk a kommunikáció sajátos útjairól, ami azért is nagyon hasznos volt, mert később ezeket jól tudtuk használni olyan kihívásos helyzetekben, mint amikor például intenzív osztályon mentünk éber kómás gyerekekhez, vagy idősotthon lakóit kerestük fel. 

Milyen extra kihívásokat jelent például a demenciával küzdő emberekkel való munka?
Sokfélét, mindig másfélét. A demencia gyűjtőfogalom, amibe nagyon sokféle állapot tartozik bele, eltérő súlyossági fokkal, és a mi munkánk és a céljaink is mások attól függően, hogy milyen állapotú beteggel van dolgunk. A legnagyobb kihívás, hogy kapcsolatot tudjunk teremteni. Amikor már a közös játékban vagyunk, nagyon jól működik, mert a bohóc állapotban és a demenciában sok találkozási pont van: a koncentrált jelen idő, az érzelmekkel való kommunikáció, a nonverbalitás, az asszociatív logika.  

Egy közeli ismerősömnél végigkövettem a megrázó folyamatot, ami alatt a demencia lassan teljesen eltűntette az embert, akit a család korábban ismert. Milyen humor hat egy olyan mentális állapotban, amikor napról napra szűnnek meg az emlékek és kapaszkodók?
Szerencsére nagyon sokféle humor létezik. Az intellektuális humor, az irónia egyre kevésbé érthető, ahogy előrehaladottabbá válik a demencia. Ilyenkor a fókuszt arra tudjuk helyezni, hogy a betegek felszabadultan tudják magukat érezni, amikor együtt vagyunk. Kifejezetten izgalmas kihívás volt egyébként mind az autizmussal élő, mind a demenciával küzdő betegek esetén megtalálni, mi működik akkor, amikor a bevált módszerek jelentős részével egyáltalán nem kalkulálhatunk.

Izgalmas felfedezés volt, hogy amikor már azt hittük, nincs eszközünk, mégis tudtunk hatást elérni:

ha már megvan a kapcsolat és felépítettük a játékot, akkor a meglepetés mindkét csoportnál hasonló hatást okoz, mint a humor.

És mi történik, ha az sem segít?
Ilyenkor van az, hogy csak a kapcsolódás és a biztonság, a felszabadult, jó hangulat az, amit adni tudunk. És ez sem kevés. A demenciával élő betegek, amikor sokadszorra megyünk hozzájuk, minket személy szerint nem ismernek meg, akár ugyanazt a játékot is eljátszhatjuk velük újra és újra, és úgy fogják venni, mintha először történne meg velük. De van egy olyan érzetük, hogy ami történik, az ismerős, kellemes, ez jó.

Kialakul egy olyan halvány bizalmuk, hogy ez jó lesz, mert dereng, hogy egyszer már jó volt.

Egy éve járunk a Vázsonyi Vilmos Idősek Otthona Baross utcai telephelyére, és mostanra már tisztán látszik, hogy tulajdonképpen az érzelmi memória az, ami a legtovább megmarad a betegekben. Nem emlékeznek arra, hogy mit csináltunk együtt tegnap, de arra még emlékeznek, hogy jó volt.

Teregetünk (Fotó: Éder Vera)

Mi lehet a cél, amikor idős, demenciával élő betegekkel foglalkoztok?
Terápiás célunk nem lehet, ez a betegség nem visszafordítható, maximum a lefolyása lassítható. Amikor velük dolgozunk, igyekszünk olyan témákat válogatni, ami számukra emlékidéző lehet. Mindennapos tevékenységeket hozunk be témának, mert ezekkel érzelmi kötődést tudunk aktiválni. Nemrég csináltunk egy olyan játékot, amiben „mostunk és teregettünk”, tüllkendőkkel, játékosan. Nagyon sok visszajelzést kaptunk a hozzátartozóktól és a betegekkel dolgozóktól, hogy a betegek mesélték nekik, hogy mennyire elfáradtak, mert „egész nap mostak és teregettek”, és láthatóan büszkék voltak magukra. Ezt az élményt egy 15 perces játék adta meg nekik. Szívesen emlékszem arra is, amikor egy idős beteg azt mondta ottjártunkkor, hogy őt hagyjuk csak békén, neki mindenből elege van. Ha nagyon nem bírunk magunkkal, akkor egy szomorú dalt énekeljünk el neki. Végül erre a kérésre építettük fel az egész bohócakciót, azzal a belső attitűddel, hogy most márpedig a világ legszomorúbb dalát fogjuk neki előadni. Elrontottuk vele a rosszkedvét.

Milyen visszajelzéseket kaptok az orvosoktól és a hozzátartozóktól?
Orvosi oldalról ez attól függ, hogy mennyi tapasztalata van rólunk az adott szakembernek: egészen más erről tudni egy kicsit, vagy tudni elméletben, és esetleg a hatásmechanizmusát is ismerni, és megint más, nap mint nap látni, hogyan működik. Visszanézve az elmúlt tíz évet,

egyre magasabb szintű együttműködésben vagyunk az egészségügyi dolgozókkal, egyre jobban tudjuk támogatni egymás munkáját, ezt pedig kölcsönösen sikernek éljük meg.

Ami a családtagokat illeti: a szülők mindig örülnek, ha a gyereküket egy kicsit felszabadultnak, boldognak látják. Egy demenciával küzdő, idős beteg hozzátartozója nemrég azt mondta nekem, hogy most már érti, milyen lehetett az, amikor gyerekként az édesanyja bábszínházba vitte, hogy lássa az örömet az arcán. Most ő érzi ugyanezt a boldogságot, ha idős édesanyján látja, milyen örömet okoz neki átélni a játékot.

Az Alzheimer kórról lapunk online és nyomtatott kiadásában is több alkalommal, sokféle megközelítésben írtunk. Krúdy Tamás kollégánk tavalyi, a témába vágó anyagát szeretettel ajánljuk a téma iránt érdeklődőknek. Beszéljünk a demenciáról – Mi van, ha ez az én sorsom?

Kiemelt kép: Piros Orr Bohócdoktorok, Fotó: Éder Vera