13.00

Laza próbaruhában két artista-Lúd a kézenállós mutatványokat, a görgőszám előadója a saját produkcióját gyakorolja a manézsban. Mellettük a kardegyensúlyozó (civilben már nyugdíjas művész) szájában egy kisebb és egy nagyobb karddal próbál megfordulni a tengelye körül. A fények még tompák, a színek még fakók, a készülődés órái ezek, a porond pihen. Az idegen nem tudja, hova álljon, fél, hogy megzavarja a koncentrálást, és ki tudja, mi lesz. De az artisták nem jönnek zavarba egy fotóstól és egy újságírótól, szívesen válaszolnak a „mit gyakoroltok?” adekvát kérdésre. „Ez egy speciális workshop” – kezdi nevetve Rieberger-Kiss Borbála, aki ugyan a Lúdas Matyiban az egyik Ludat játssza, egyébként a férjével kettesben az emelőszámok mestere. Bori átlagosan egy órát melegít előadás előtt, szereti „begyúrni” a kezeit, mivel rögtön a levegőben kezd. „Megkértem a kisasszonyt, hogy tartson egy kézenállás-továbbképzést, mert abban még fejlődnöm kellene” – mondja Bori. Kézen álló kisasszony nem más, mint a tizenhat éves angol– magyar Alton Sophie, akinek anyukája és apukája is artista, így egyértelmű volt, hogy neki is a manézsban a jövője. A szülei most épp külföldön lépnek fel pár hétig, Sophie – a rokonok segítségével – egyedül intézi a mindennapjait. Nem az a legnagyobb problémája, hogy kész van-e a leckéje. Cirkuszi előadások sikeréért és a saját testi épségéért is felel – önállóan, felelőssége teljes tudatában. Bori a tánc világából érkezett ide, öt éve egy óceánjárón találkozott először artistákkal, és beleszeretett a műfajba, azóta tanulja. „Nagyon sok kitartás kell ahhoz, hogy testben és lélekben napról napra fejlődni tudj, márpedig ez ebben a szakmában elengedhetetlen. Az ukránok, oroszok, kínaiak hihetetlen produkciókkal állnak elő, muszáj a lépést tartani…”

13.17

A „lépést tartva”, a megújulás jegyében született tavaly a Lúdas Matyi című előadás is, amely ötvözi a tánc-, a színház- és a cirkuszművészetet. Egy klasszikus történetet mesél el, szokatlan eszközökkel, minden érzékünkre egy időben hatva – szórakoztatva kicsiket és nagyokat egyaránt. De a nézők még sehol, a perecek is csak lassan gördülnek be a büfébe. Már épp indulnánk a Fővárosi Nagycirkusz épületének mélyére, amikor mégis inkább maradunk, mert a kötéltáncos toppan be. Szoó Regina, aki egy másik előadás, a Rómeó és Júlia címszerepét is játssza, egy szál drótkötélen, a magasban hajladozik. Kezében egy legyező segíti az egyensúlyozásban. „Új a legyezőm, emiatt jöttem le próbálni” – magyarázza közben. A földön lévő laikusok gyomra görcsbe ugrik, ahogy nézzük. A gumiasztalos fi úk persze poénkodnak vele, miközben kicsomagolják az ugróasztalt, és ugratják egymást is. Ketten a nézőtéri székekben lazítanak, úgy hallom, pörögnek a YouTube-videók, megy is a röhögés. Megtudjuk, hogy a fellépőnadrágjuk bár szövet öltönynadrágnak néz ki, és olyan, mintha élére lenne vasalva, igazából egy speciális anyagból készült, amelyre ha ráfognak vagy ráállnak, nem csúszik. És azt is, hogy az egyik srácnak tavaly előadás közben nyílt lábszártörése lett: rosszul érkezett az asztalra. A többiek szemrebbenés nélkül felkapták, kivitték, és befejezték a számot nélküle. Jöttek a mentők, kórház, műtét. A társai beszáguldottak még a műtét előtt hozzá, biztatták, hogy minden rendben lesz, és vissza is értek a fináléra. Aztán kivárták, míg helyrejött, és némi izgalom után ma itt van köztük, mintha mi sem történt volna. Pedig történt, de ez benne van a pakliban. Ezért kell ide olyan fokú alázat és tudatosság, ami egyébként nem jellemző a tizenhat-tizennyolc évesekre.

13.28

Közben előkerülnek a kellékek is. A nézőtéri felügyelők Döbrögi palotájának tégláit rejtik el a székek között, mivel azokat az előadás egy pontján a gyerekek fogják leadogatni a porondra. A nézők bevonása, megmozgatása szintén az új igazgatói koncepció része.

Bajzáth Anikó iskolai gyakorlaton van itt a békéscsabai Színitanházból, ez a harmadik előadás, amelybe besegít. A vásári jelenethez szükséges két szőnyeget készíti elő: rávarrva a portéka, ellenőrzi, majd feltekeri, és elrejti a manézs szélén, hogy amíg nincs szerepük, ne is látszódjanak. Hopp, valami leszakadt, azt még fel kell varrni a kígyóbűvölő szőnyegére.

„Hat-hét-nyolc-kilenc-tíz, mikrofonpróba” – harsog valahonnan a magasból. Hangbeállás. Az egyik Lúd, aki énekel is, megérkezik, vele együtt egy kutya, amelyik – mint kiderül – nem szereplő, a cirkusz szakmai vezetőjének saját uszkárja.

Bejönnek próbálni a kismalacok is, feladatuk szerint a pisznin (a manézst a nézőtértől elkerítő alacsony dobogó) kell végigszaladniuk, de az egyik kis fekete olyan leleményes, hogy mindig kiugrik, emiatt meg is emelték a körbefutó „fal” magasságát. (Update: ennek ellenére később az előadáson is le tudott lépni ez a törpe malac, amely azóta szabadulóművész szakon megkezdte továbbképzését.) Gondozójuk, Lajos almát szeletel: „Raktunk már be nekik keresztrejtvényt is, de az alma valahogy jobban leköti őket.”

A porondot elhagyva egy fekete kakasba futunk bele, na, (jön a felismerés:) ő kukorékol minden reggel, szórakoztatva az irodában dolgozókat.

„Vigyázzatok, mert kijött valami a malacból!” – hangzik a figyelmeztetés, és tényleg, a kézben szállított malac kettőt „produkált” útban a világot jelentő deszkák felé. A legjobbakkal is megesik…

„Menj arrébb, mert egy nálad is nagyobb szamár jön” – kiáltják megint mögöttünk, mert érkezik Góliát, a Lúdas Matyi kocsiját húzó szamár. Miután már lassan több az állat, mint az ember a „nyergelőben” (a porondra vezető függöny mögötti részen), távoznunk kell, nehogy megzavarjuk őket.

…

A teljes riportot a Nők Lapja Gyerek 2017/2. lapszámában olvashatjátok el.

Szöveg: Szigeti Hajni

Fotó: Bielik István