— SZPONZORÁLT TARTALOM —

Könnyű szeretni, tisztelni, rajongani érte, személyiségének különleges varázsa van. Elég, ha klasszikus filmjére, a Fejlövésre gondolunk, vagy a Jég dupla whiskyvel örökzöld dallamára, máris megvan hozzá a kulcsunk. Jönnek az évek, múlnak az érák, ő pedig éppúgy kiköveteli magának a helyét az újabb generáció szívében.

Mi az, amit szívesen elvállalsz manapság?

Csakis zenekarral lépek fel, hakniról szó sem lehet! Borzasztóan gyorsan elrepült ez az év és tulajdonképpen ezzel a november eleji dupla koncerttel fogom zárni ezt a szezont. A november 2-i esemény egy nagyon exkluzív történet lesz, fehér asztalos, ültetett vacsorával – ilyet nagyon ritkán csinálok. Welcome drink – mi más, mint jég dupla whiskyvel – háttérzene, fehér asztal, vacsora, – s talán még egy szelet is a szülinapi tortából és aztán: ÖRÖMZENE!

A vacsora mellé egy rendkívüli zongorista és egy nagybőgős szolgáltatja a zenét, majd amikor elérkezik az idő, belépünk mi is. Ezen az estén a 25 éves Budapest Jazz Orchestra kísér, vendégként színpadra lép László Attila és Tóth Vera. A Budapest Jazz Orchestra egy világszínvonalú zenekar, akik sokáig instrumental játszottak, büszke vagyok rá, hogy én voltam az első, akinek néhány dalát big bandre áthangszerelve előadhattuk. Nagyon örülök, hogy sok-sok év után újra van lehetőségem ilyen elegáns környezetben, nagyzenekari kísérettel smooth jazz-t játszani, angolul énekelni. A jegyek szépen fogynak, jó érzés tudni, hogy erre a műfajra is van igény. A november 3-i koncert sztárvendége Kovács Kati lesz, akivel a legismertebb dalaimat adjuk elő, a Charlie Band kíséretében.

Fotós: Lettner Kriszta, stylist: Herczeg Zoltán

Ez nem macerásabb? Megtehetnéd, hogy egyedül énekelsz: nincs bonyodalom, nincsenek mások, nem kell tekintettel lenni senkire. Nagyobb a gázsi…

Nem macerás. Ráadásul engem soha nem érdekelt a pénz. Amikor 1964-ben elkezdtem muzsikálni, akkor még volt vagy ezer zenekar Magyarországon. Négy órákat játszottunk, a gázsi negyven forint volt fejenként. Akkor sem érdekelt a pénz, amikor külföldön játszottam tizenöt évig – bár abból teremtettem meg az otthonomat és a családnak a lehetőséget. A gázsink annyi, amennyi: a lényeg úgyis az, hogy telt házas bulikat játszunk. Tavaly száztíz koncertünk volt, idén hatvan lesz. Jövőre jön a Charlie ’77 születésnapi koncert. Szeretnek bennünket az emberek, ez pedig örömmel és boldogsággal tölt el. Ezért tudjuk csinálni. És szerencsére még mindig ugyanúgy énekelem a dalokat, mint tizenhét évesen. A hangommal semmi baj nincs, és az egészségem is úgy-ahogy rendben van.

Mi teszi valakivel, hogy hetvenhat évesen még ekkora energiával él, létezik, alkot?

’47-es vagyok, a háború után születtem. Azok a magyar sztárok, akik annak idején éjjel-nappal a televízió­ban szerepeltek, már húsz-harminc éve nem játszanak. Ebből a korosztályból szinte már csak Demjén Ferivel – Rózsival – tartjuk a frontot. A külföldi, hasonló korú zenekaroknál fiatalokkal van feltöltve sok zenekari poszt, a Rolling Stones pedig nemcsak arról híres, hogy harminc kamionnal turnézik, de ott mindenkinek saját orvosa is van. Hogy engem mi hajt? Nehéz megmondani. Van úgy, hogy messze megyünk – Erdélybe például. Vagy most jártam az ukrán határon, több mint háromszáz kilométerre Budapesttől. Nagyon fáradt vagyok. És amikor eljön az a varázslatos pillanat, összeszedem magamat, és felmegyek a színpadra. Ott pedig valahogy felvillanyozódom. Érzem, hogy vár rám az a sok ember, és azt is, hogy szeretnek. Ilyenkor nagyon tisztességesen meg tudom csinálni a dolgot. Persze, most már nem mozgok ugyanúgy, mint régen, nincsenek magas ugrások, de egy kis mozgás azért még belefér az éneklés mellé. A zenélés pörget fel igazán. Szerencsés vagyok. Zenésznek érzem magamat, nem csak énekesnek.

Van különbség a zenész és az énekes érzete között?

Van. Sokan nem tudják, hogy tizen-egynéhány éven keresztül trombitáltam és gitároztam. Vagy amikor külföldön voltam, az utolsó időszakban, a Pannónia Express-­szel játszottam: gitároztam, trombitáltam, pozanoztam és kongáztam. Én voltam Magyarországon az első kongás! Merthogy én hoztam be 1969-ben Bejrútból hazatérve az elsőt, és akkor azt sem tudták itt, mi az a konga. Én voltam az első, aki a Generálban funkyt énekeltem – a legtöbben nem ismerték még a funkyt. És azért is boldog vagyok, hogy amikor már itthon voltam, szinte „rám írták” a dalokat. Horváth Attila dalszövegírót gyerekkorom óta ismertem. Pontosan értjük egymást, ezért tudtak annyira személyesek lenni a Charlie-dalok.

A tizenöt év, amíg külföldön zenéltél, sokat adott. 

Ha kijöttek volna magyar zenekarok, és belehallgatnak, hogy muzsikáltunk azokon a helyeken, sokan elszégyellték volna magukat. Van ez a rosszízű magyar szó: „vendéglátózás”. De külföldön nincs ilyen, ott „great show” van. Ráadásul, ha így nézzük, a Beatlestől kezdve mindenki „vendéglátózott” a korai éveiben. Nem szabad szégyellni, mert külföldön meg lehet tanulni zenélni. És hogyha rossz vagy, két nap után hazarugdosnak. Külföldön nagyon is meg kell felelni a magas elvárásoknak. És tudni kell angolul, mert a közönség szeretne beszélgetni veled. A szerződést is alá kell írni.

A fiad kicsi volt még, amikor kint voltál, és tudom, hogy volt emiatt ­lelkifurdalásod.

Ákos már nagyfiú: huszonöt éve muzsikál. A Póka-iskolában végzett, nagyon jó tanárai voltak. Belefogott egypár nagyon komoly zenei történetbe. Arra kifejezetten megkért húsz éve, hogy még véletlenül se segítsek neki. De egyébként sokat jártam haza, és ők is jöttek hozzám látogatóba Katikámmal, a feleségemmel. Amíg nem járt iskolába, egyszerűbb volt, később meg időben megterveztük az utakat. Jöttek Finnországba, Svédországba, Svájcba. Persze, amikor hazajöttem, mindig mondta Kati, hogy hát most már itthon kellene maradnom… Aztán a második-harmadik napon meg azzal jött, hogy jó, menjél ki, de ne a pénz miatt. Mert ha hazajössz, itthon úgysem fogják szeretni azt, amit csinálsz… Hát, ebben tévedett, mert ahogy visszatértem, összeálltunk Tátrai Tiborral, és csináltunk sok jó lemezt. 

Harmincon jóval túl van a lemezeid száma.

Harmincnyolcnál tartok.

Olvashattuk már: nagyon megrázott Kati halála. Mi volt az, ami segített neked visszatérni utána az életbe?

Volt négy pokoli év, amikor rengeteget jártunk orvoshoz, és szinte éjjel-nappal a kórházban voltunk. Bizakodtunk, hogy talán sikerül… És azt hiszem, akkor is a zene húzott ki a bajból. December 21-én, délben meghalt Katikám, este pedig már a Cserháti Zsuzsa-emlékkoncerten énekeltem az arénában. És ez pontosan így történt anyukámnál is, 2002-ben. Délelőtt temettem, délután pedig jött az arénakoncert. Nem is tudom, hogy vészeltem át ezeket az időszakokat. Szinte már az is csoda, hogy egyáltalán élek. Persze azt mind tudjuk, zenészek, hogy hiába történik bármi, fellépést nem szabad lemondani. Isten kezében vagyok – ha egyáltalán létezik. De boldog is vagyok, mert van egy kis unokám, Erik. Tizenkét éves múlt, és nagyon jó kisfiú. Nemcsak jó, szép is, és nagyon szeretem. Milyen boldog lenne Kati, ha most láthatná…! Mindent összevetve, jól vagyunk. A fiam zenekara, a Stardust az egyedüli magyar zenekar hatvan éve, akik a világ legmenőbb cégénél, a Frontiers­ Recordsnál muzsikálnak. Már a második lemezüket adták ki, angolul énekelnek, és itthon is van közönségük, de igazából külföldön adják el az egész történetet. Végtelenül büszke vagyok rájuk!

CHARLIE DUPLA
2 DÓZIS 1 HELYEN!

Szerző: B. I.

Kiemelt kép: Barta Imre