Emília leginkább a hazautakat szereti. Amikor bevackolódhat az ablak melletti ülésre, és kiüresedett elmével átadhatja magát a troli otthonos ringatásának. Egész nap húzza a vágy, hogy elővegye a könyvét, aztán amikor előkotorja a táskájából és kinyitja, rendszerint mégsem mélyed bele, csak a kezét nyugtatja rajta, jólesik a papír érintése. Valahogy nem bírja levenni a tekintetét az elsuhanó városról, még mindig nem szokta meg, hogy most már ez a lakhelye.

Egy call centerben dolgozik bölcsészdiplomával telefonos operátorként, változó beosztásban. Amikor a világ legnagyobb olaj- és gázvállalatának egyik londoni munkatársa kizárja magát a beléptetőrendszerből, hívása Emíliához fut be, aki generál számára egy új jelszót. Az ábécét mindig ugyanúgy kell betűzni, D for Delta, U for Uniform, semmi Dolores vagy diamond, umbrella vagy UFO. Kicsit unalmas, de nyugis munka. Most kezdett, szeptember elején.

Ma este viszonylag későn indul haza az albérletbe. Már messziről kiszúrja a Fekete Gyémántot, korábban is látta már a troliablakból. Három kollégája szólt, hogy munka után beülnek ebbe a kiskocsmába egy sörre, őt is hívták, hogy csatlakozzon, ha végez. Nem is akart menni, de amikor a troli begördül a szemközti megállóba, Emília gépiesen mégis feláll és leszáll. Maga sem érti, nem jár ilyen helyekre, a többieket sem ismeri még igazán, kicsit őrültség az egész. 

Meglepődik, valami késdobálóra számított, de ez a hely egész hangulatos. Falambéria, piros műbőr ülések, meleg fények. Kér egy gyógynövényes likőrt a pultnál, és letelepszik a többiek kisasztalához. Nem igazán tud bekapcsolódni a társalgásba, csak szórakozottan forgatja a poharát. Rajtuk kívül nincsenek sokan, néhány idősebb férfi és nő, otthonosan mozognak itt, láthatóan összeköti őket valami laza, bennfentes bajtár­siasság. Emília elnyom egy bosszankodó sóhajt, amikor rádöbben, hogy megy a karaoke. Nem szereti, emlékei szerint a műfaj másról sem szól, mint részeg bandák artikulálatlan üvöltéséről. De ez most más, tulajdonképpen csak egyvalaki használja a gépet, Feri vagyok, szól oda a kis társaságnak, miközben újabb százast dob be. Feri hatvanöt körüli, jól fésült ősz férfi, mellkasa közepéig kigombolt pöttyös ingben, bordó zakóban, határán a művésznek és a ripacsnak, az úriembernek és a falu bikájának. Mulatósokat tol nagy átéléssel, ami azt illeti, egész jól. Elemében van, nyilvánvaló, hogy ez az ő terepe, a világot jelentő pódium két négyzetméteren, este tíz és éjfél között.