Rengeteg amerikai filmet láttam életem során, volt tehát valami fogalmam Kalifornia természeti csodáiról, ám amit a nyáron tett körutazásom során tapasztaltam, arra alig találok szavakat. Semmi nem írhatja le például azt az érzést, ami akkor tölti el az embert, amikor meghallja a Sierra­ Nevada lángoló gránitszikláinak fenyegető pendülését az alkonnyal beköszöntő hidegben, ahogyan azt sem, amikor az erdőben messze egy ág roppan, és az égig érő mamutfenyők között hirtelen felrémlik a rettegett grizzly. Az ember lelke mélyén váratlanul felnyüszít vadászó őse, és az atavisztikus érzés erejéből az a tudat sem vesz el, hogy a Yosemite Nemzeti Parkban utoljára 1920-ban láttak grizzlyt. Ma már „csak” fekete medvék élnek itt, igaz, azok mintegy ötszázan. Két-három mázsájuk ellenére olyan könnyedén ugrálnak a sziklákon, akár a zergék, bármikor előttünk teremhetnek. A park őrei ugyan nagyon figyelnek, de a felelősség elsősorban a miénk. Ezért sem árt elolvasni a Yosemite-völgy kapujánál kezünkbe nyomott útmutatót, amelyben pontosan le van írva, mit szabad és mit nem a testi épségünk érdekében. Például piknikezni kizárólag a kijelölt helyeken lehet, élelmet a park más területeire bevinni veszélyes, de autóban őrizni is, különösen napnyugta után. Fotók szemléltetik, hogyan másznak be a macik gátlástalanul a le nem zárt szemeteskukákba, a kitört szélvédőn keresztül az ­autókba vagy az elöl hagyott élelmiszerekért a sátrakba… De nem azért keltünk át az óceánon, hogy a cél előtt megfutamodjunk!

A Yosemite Nemzeti Parknak öt bejárata van, mi keletről, a Tioga-hágón keresztül közelítünk a kanyonhoz. San Franciscóból indultunk ugyan, de előbb egy nagy kerülővel útba ejtjük a Napa-völgyet, Kalifornia szőlőskertjét. Megkóstoljuk a híres zinfandel szőlőből készült bort. Kiderül, hogy a zinfandelt Haraszthy Ágoston magyar köznemes honosította meg sok más szőlőfajtával együtt a Sziklás-hegység nyugati lejtőin még a 19. század derekán. Nem számítottunk rá, hogy éppen itt egy nagy magyar emlékébe botlunk, ahogy arra sem, hogy a nemzeti park felé vezető úton a Lake Tahoe-nál, Észak-Amerika legnagyobb tengerszeménél pár napra fogva tart a látvány. Megmártózunk a mindössze tizenhét fokos kristálytiszta vízben, és úszás közben igyekszünk nem gondolni arra, hogy alattunk ötszáz méteres mélység tátong. Fantasztikus élmény. Ezen felbuzdulva végigstrandoljuk az egész déli partot, napközben a kaliforniai fürj dalában, a fákon ugrándozó szürkemókusok táncában, máskor a zsákmányra leső, fehérfejű rétisasok röptében gyönyörködünk, és hazafelé menet még egy mosómedve is átfut előttünk az úton. Hol lát az ember ennyi különleges állatot? A Tahoe-tóról tudni kell, hogy eredetileg a vasó indián törzs élt errefelé, a neve is tőlük ered, és a mai napig láthatók vonuló szekérkaravánjaik az utakon. Az első fehér ember 1844-ben pillantotta meg a tavat, amikor kitört az aranyláz, és európaiak ezrei özönlöttek ide aranyat ásni. Az arany a gránittömbök morzsalékából vált ki, amit évmilliókon keresztül görgetett magával a folyók hordaléka. Ötven éven át szitálták, ásták ezt a meddő hordalékot a szerencsevadászok a Sziklás-hegységben, de csak kevesen mondhatták el magukról, hogy valóban szerencsével jártak. A Yosemite-kanyon csendjét azonban az emberek boldogulásért vívott küzdelmei nem verhették fel. A háromezer méter magas, veszélyes sziklákon a legutóbbi időkig szinte lehetetlen volt átjutni, csak néhány évtizede épült meg a műút, amelyen át lekanyarodhatunk a völgybe, és tanúi lehetünk az emberi szem számára eddig rejtve maradt csodáknak. 

Az óriások földjén 

A kanyon bejáratánál megtudjuk, hogy nagy szerencsénk van, mert a Tioga Road idén csak július 19-én nyílt meg, addigra olvadt le a hágóról a hó és a jég. Megilletődve vágunk neki a szerpentinnek. Minél mélyebbre gurulunk a gleccser vájta kanyonba, annál elképesztőbb a látvány. Mintha minden fa az égig érne, azt a benyomást keltve bennem, hogy az óriások földjére érkeztem. Közben folyamatosan melegszik az idő, a völgy alján már harmincegy fokot mutat a hőmérő. Körülöttünk kétoldalt ezerméteres sziklák, különösen kettő emelkedik ki közülük, az El Capitan és a Half Dome. Utóbbi egy fél kupolához hasonlít, előbbinek meg mintha szikár alakja és nagy orra lenne. Az indiánok szerint a Dome egy nő, a Capitan egy férfi lehetett valaha, akik folyton veszekedtek egymással. A szellemek egyszer csak megelégelték a házaspár perlekedését, és büntetésből kősziklává változtatták őket. A szánk is tátva marad a láttukon. Pontosan értem Abraham Lincoln elnököt, miért hallgatott barátjára, John Muir természettudósra annak idején, 1864-ben, és nyilvánította nemzeti parkká a Yosemite-kanyont.

Az „Entek” erdejében

Elérkeztünk a völgy másik végéhez. Itt vár ránk a Mariposa-liget, ahol nem kevesebb mint ötszáz sequoia fa található. Ez az óriás mamutfenyő igen ritka fajta, kizárólag a magas hegyekben él, és olyan vörös a kérge, hogy az amerikaiak redwoodnak is szokták becézni. Rokonával, a tengerparti mamutfenyővel már találkoztunk San Francisco mellett, a Muir-erdőben. Azok a fák valamivel karcsúbbak és magasabbak voltak, száztizenöt méterig is felnyúltak, ezek a faóriások azonban széles derekukkal még náluk is tiszteletet parancsolóbbak. Különösen egyikük, a Grizzly Giant. Egy kies tisztás közepén magasodik, nagyjából hetven méter, a derekát pedig húszan sem tudnák körbeérni. A becslések szerint ez a roppant fenyő kétezer-ötszáz éves, tehát már Krisztus előtt létezett. A Gyűrük Ura-béli entek tanácsából való; csupán huszonöt hasonlóan idős fa él a földön. Rengeteg sebesülést őriz, villámcsapások, égések nyomát lehet felfedezni szinte kővé vált kérgén. Megsimogatom.