Ha tömören szeretnék válaszolni a kérdésre, igen. Az emberek egyik legkedveltebb, univerzális beszédtémája, hogy hány kávét ittak már aznap. Mivel én sosem iszom, sokszor azt érzem, ezeket a beszélgetéseket soha nem fogom teljes mértékben megérteni. Amikor a fogyasztók megbeszélik egymás közt a szervezetükben épp jelen lévő kávé mennyiségét, nyilvánvalóan valamiféle támpontot is adnak egymásnak, mi várható tőlük, milyen hangulatban vannak, és milyen az aktuális fizikai állapotuk. Én ezek között a sorok között nem tudok olvasni, sőt ezek a beszélgetések sokszor inkább valamiféle licitnek tűnnek számomra. A tét pedig nem más, mint hogy ki van pocsékabb állapotban.

Abból is egyértelmű, hogy a kávéfogyasztás magától értetődő, hogy az emberek fejében minden háztartással szemben elvárás, hogy legyen otthon kávé, és lehessen ott bármikor kávét fogyasztani. Annyi értetlenkedés és problémázás volt már abból, hogy az én otthonomban erre nincs lehetőség, hogy egy időben tartottam itthon valamennyit, hogy aki itt helyben fel akarná dobni a talpát a kávéhiánytól, annak ne az én lelkemen száradjon az élete. Aztán ez a tartalék elfogyott, és nem vettem többet. Nemrég nálam ebédelt négy vendég, akiknek a legfinomabb curry-met és Rákóczi túróst is készítettem, az ő szemükben azonban ez egyáltalán nem volt annyira jelentős, mint amennyire az ebéd utáni kávé hiánya. Akkor mondtam ki talán először igazán magabiztosan, hogy „itt nincs kávé, én nem kávézom, utálom a szagát is, ha kávét akartok, menjetek a kávézóba!” És ez kimondottan felszabadító volt.

Kezdetben volt a Maci kávé

Tulajdonképpen társadalmi elvárás, hogy az ember bármikor kávézzon és/vagy kávét prezentáljon, engem azonban ez az elvárás hidegen hagy. Van egy markáns gyerekkori emlékem, amire persze ma már nosztalgiával gondolok, akkor azonban szenvedtem tőle. Iskolás koromban minden reggel arra ébredtem (legalábbis a téli hónapokban), hogy megcsap a hideg, mert apukám valahogy mindig akkorra időzítette az általa létfontosságúnak tartott szellőztetést, amikor pont ki kellett volna másznom az ágyból. A hidegfuvallattal mindig együtt járt-szállt a reggeli kávé szaga, ami tudom, hogy sokakban ellenállhatatlan hangulatot ébreszt, én azonban ki nem állhattam. Ennek a nosztalgikus képnek szó szerint a Malév ikonikus reklámzenéje adta az aláfestést, és ez így ment minden áldott reggel.

De nem emiatt utáltam meg a kávét, szerintem már úgy születtem, hogy ki nem állhattam.

Ennek ékes bizonyítéka, hogy iszonyodva figyeltem, milyen lelkesedéssel hörpintik fel óvodás társaim a Maci kávét, sőt, soha nem felejtem el, hogy egy alkalommal valamelyik dadus arra kényszerített, hogy igyak meg egy pohárral. Förtelmes élmény volt. A nyolcvanas években azonban mindennapos. Nálam ez valószínűleg genetika, mert leghűbb társam a kávé nemivásban nem más, mint az egyetlen testvérem. Persze, őt is ugyanúgy megcsapta a kávészag a jeges fuvallattal minden reggel, mint engem, de nála is már azelőtt eldőlt a dolog: együtt szapultuk a Maci kávét már ovis korunkban is.

Fotó: Getty Images

Az íze kedvéért

Mint ebből már nyilván kiderült, én azért nem iszom kávét, mert nem szeretem az ízét. Nemcsak, hogy nem szeretem, hanem egyenesen borzalmasnak találom. Számomra ihatatlan. Az illattal azóta megbarátkoztam, például már nem szagnak hívom, de a mai napig, ha valaki túl közel hajol hozzám, és érzem, hogy nemrég kávét ivott, azonnal kedvem támad egyet hátrébb lépni. És egyébként ezt kicsit tragikusnak tartom, ugyanis sok bonyodalomtól megóvnám magam, ha szeretném a kávét. És nyilván némi élvezetből is több jutna. Mivel az ízzel van a gondom, semmit nem fogyasztok, amiben akár egy kicsi kávé is van. Nem eszem tiramisut, kávés csokikat és kávés koktélokat sem. Egyszer meghívást kaptam egy nagyon exkluzív vacsorára, amelynek keretein belül a legjobb magyar séfek, illetve egy nagypályás olasz is csak olyan ételeket készítettek, amelyekben kötelezően szerepelt a kávé. Hogy teljes legyen az élmény, a testvéremet vittem magammal, már csak azért is, mert nekünk folyamatosan igen komoly törekvéseink vannak arra, hogy megszeressük a kávét. „Idén megpróbálok nyitni a kapor felé” – állt elő a szürreális mondattal a nővérem egy január elsején, és a kávéval kapcsolatban is legalább ilyen elszánt. Sokat vártunk attól a vacsorától, és becsületünkre legyen mondva, meg is tettünk mindent, de sajnos a tányérok nagy részét így is úgy küldtük vissza, mint óvodában a Maci kávét, és magyarázkodnunk is kellett.

Ugyanis ha az ember nem iszik kávét, akkor magyarázkodnia kell. Olyan ez, mint az alkohol: nem lehet csak úgy nem kérni.

Meg kell indokolni, hogy mi az az élettel gyakorlatilag összeegyeztethetetlen állapot, amiért az ember nemet mond rá. Ezekből a beszélgetésekből sokszor kiderül, hogy nagyon sok ember van rajtam kívül, aki nem szereti a kávét, csak az különböztet meg minket, hogy ők mégis megisszák. Mások nagyon is fontosnak tartják az élvezeti értékét, és boldogan válogatnak az egyre többféle verzió között. Egy dolog azonban szinte mindig megtörténik, amikor kiderül, hogy én nem iszom kávét: általános döbbenet fogadja azt. És van egy visszatérő kérdés is: „hogy lehet kávé nélkül élni?”

Hogy lehet ennyit kávézni?

Engem sokszor az ellenkezője foglalkoztat: hogyan lehet ekkora jelentőséget tulajdonítani a kávénak? Néha mosolygok magamban azokon, akik ennyire létfenntartó táplálékként gondolnak a kávéra, és fel sem merül bennük, hogy kipróbálják, milyen lenne nélküle. Sokszor azt fogalmazom meg, hogy a kávé nagyon sokak számára csak egy szokás, sőt, inkább beidegződésnek nevezném, a napi rutin része, és mint ilyen, biztos pont a mindennapokban, és valójában nem is igazán több ennél. Többször voltam már tanúja, hogy a környezetemben valakinek átmenetileg nem szabadott kávét innia, és a kezdeti sokk után gyorsan rájött, hogy tulajdonképpen egész jól megvan nélküle.

Kapcsolódó

Ezért lehet veszélyes éhgyomorra kávézni

Balázs Barbi

Egy 2022 márciusában készült felmérés szerint a rendszeres hazai kávéfogyasztók 29 százaléka napi egy, mintegy 60 százalékuk pedig naponta 2-3 kávét iszik. A férfiak körében kétszer annyian vannak, akik naponta hármat vagy annál is többet vesznek magukhoz. A kávézást a 18-24 évesek fele, míg a 60 év felettiek alig 19 százaléka mellőzi. A legtöbb kávét a 40-49 éves korosztály fogyasztja: közülük minden második válaszadó naponta 2-3 csészényit, 14 százalékuk pedig háromnál is többet fogyaszt.

Összességében a kapott adatok alapján kijelenthető, hogy a magyar kávéfogyasztók átlagosan 2 csésze kávét isznak egy nap.

Végeztem egy gyors kutatást, a világ különböző országaiban hogyan állnak a kávéfogyasztási szokások, és némi meglepetésként ért, hogy az északi és skandináv országok hogyan viszik a prímet ebben (is). Az egy emberre jutó napi adag tekintetében Finnország az első, olyannyira, hogy a munka törvénykönyvében napi kétszer tíz perc kávészünet biztosítása szerepel a munkaadók kötelezettségei között. A második helyen Norvégia áll, ahol a lakosság nagy része napi három csészével iszik, és kimondottan azért jár kávézóba, hogy társasági életet éljen.

A harmadik Izland, ahol 1987-ig illegális volt a sör, a bor pedig elképesztő drága, így a kávé vált az első számú közösségi itallá. Izlandon közismert fogalom a tíu dorpar, azaz a tíz csepp, ami az elfogyasztott kávé mennyiségére vonatkozik. A listán az első tíz helyen egyébként Európa leggazdagabb országai szerepelnek, és érdekes módon a top 10-ben nincs benne sem Olaszország, sem Franciaország. Pedig ha kávéznék, biztos vagy úgy akarnám csinálni, mint egy olasz, és csak úgy a pultnál bedobnék egy espressót, vagy kényelmesen elhelyezkednék egy párizsi stílusú kávéház teraszán, és kellemesen elmélázgatnék a járókelőkön egy csésze társaságában.

Mert az egyetlen, ami hiányzik a kávéval kapcsolatban, az a szociális élet, amit köré lehet szervezni. Ha kávézóban vagyok, általában teával helyettesítem a kávét, de az teljesen más dinamika. Lassabb, megfontoltabb tevékenység, sokkal kevesebb variációs lehetőséggel, mint a kávézás. És bár voltam már igazi teaszertartáson és teakóstolókon is, az egy másik műfaj. Amivel ugyan próbálkozhatok, de valójában mindig kívülálló leszek ebben a világban, ahol a kávé diktál.

Kiemelt kép: ©Hulton-Deutsch Collection/CORBIS/Corbis via Getty Images