Krusovszky Dénes József Attila-díjas költő, író, újságíró, műfordító, kritikus. Debrecenben született 1982-ben, Hajdúnánáson nőtt fel. Több verseskötetet jegyez, a legutóbbi, az Áttetsző viszonyok 2020-ban jelent meg. Gyerekverseket is ír, ezek a Mindenhol ott vagyok és az Azóta őzike című kötetekben olvashatók. Az igazi áttörést 2018-as első regénye, az Akik már nem leszünk sosem hozta el. Idén jelent meg második regénye, a Levelek nélkül.
Budapest. Mi jut róla elsőként eszedbe?
Talán az otthonosság. Nagyon megtaláltam itt a helyemet, már huszonhárom éve élek a városban. Nagyon sok minden köt ide. Nyilván a gyerekkor helyszíne is fontos – ez esetemben Hajdúnánás –, de a következő lépcsőfok talán az, ahol az egyéni életről szerzett felnőttes élmények történnek, és ez nekem Budapest, mivel egyetemre már ide jártam. Érdekes, hogy amikor vidéken éltem kamaszként, akkor is azt gondoltam, hogy én alapvetően egy nagyvárosi ember vagyok, csak valamilyen véletlen folytán vidéken növök föl. (Nevet.) Mindig izgatott, milyen egy igazi központ, és hogyan lehet abban élni.
Az elejétől kezdve azt éreztem, hogy Budapest meglepetéseket tartogat és kiszámíthatatlan, de sosem volt idegen.
Először egy zuglói albérletben laktam egy rövid ideig, aztán ahogy a vidéki egyetemisták szokták, kollégiumok között mászkáltam. Az első, a Vezér úti egy kis kollégium volt, ahol nagyon szűkösen laktunk. Egyszer kérdeztük a portást, mi változott azóta, hogy munkásszállóból átnevezték az épületet egyetemi kollégiummá, és azt válaszolta, annyi, hogy minden szobába betettek plusz egy ágyat. (Nevet.) Elég kijózanító volt megtudni, hogy a munkások sokkal kényelmesebb körülmények között laktak, mint mi… A kollégiumi évek után aztán több helyen laktam, Pesten és Budán is. Valószínűleg a tősgyökeres budapestiek is költözgetnek, de néha az a benyomásom, hogy akik vidékről kerülnek ide, azok még többet, hiszen nagyon keresik a helyüket.
Vidékiként voltak benned sztereotípiák azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz majd a fővárosban élni?
Kamaszkoromban már járogattam Budapestre, úgyhogy nem volt teljesen ismeretlen, amikor ideköltöztem. Ha valami meghökkentő is volt, az inkább pozitívan csapódott le. Én ezt a sűrűséget kamaszként, fiatal felnőttként nagyon igényeltem, szerettem volna, hogy az életet kicsit plasztikusabban érezzem magam körül. A kisvárosban sokszor attól „szenvedtem”, hogy elég gyakran ingerszegénynek éreztem a környezetet. Egy vasárnap délután kimenni Hajdúnánáson… effektíve nincsenek emberek az utcán. Sok év után visszanézve viszont felismerem, hogy egy csomó meghatározó élményem mégiscsak ehhez az akkor ingerszegénynek érzett, de a felszín alatt mégis sajátosan működő közeghez kapcsolódik. Budapestben tetszett, hogy akármelyik nap akármelyik órájában tudom azt csinálni, amit szeretnék, nagyon sok olyan lehetőség van, ami korábban nem volt adott. És én például nagyon élveztem – biztos, mert alföldi vagyok – a földrajzi sokszínűséget, ami itt jelen van. Kanyarog a folyó, a város egyik oldala hegy, a másik lapos, kis dombok a belvárosban, erdős hegyek… Volt egy nagy kaland abban, hogy fel lehet fedezni a várost, és van is mit felfedezni, akár kulturális, akár természeti vagy építészeti szempontból.
Ha három szóval kellene jellemezned Budapestet, melyeket mondanád?
Szép. Szoktuk néha mondani, hogy ha madártávlatból nézed, akkor gyönyörű, de ha közel mész, akkor már ambivalensebb. (Nevet.) De tényleg egy különleges adottságokkal rendelkező város. Ideges. Nagyon durván kézzelfogható feszültség van itt a levegőben. Ami néha jó – nem unalmas, az biztos –, néha azért frusztráló vagy fárasztó tud lenni. Mély. Van egy mélysége, jól lehet itt gondolkodni. Mint minden nagyvárosnak, van egy sodrása, de közben mégsem telít el úgy, hogy ne tudnál gondolkodni, témát meg ad bőven.
Van kedvenc helyed Budapesten?
Most az a környék lett a kedvencem, ahol három éve élek, a II. kerület külső része, Hidegkút. Amikor fiatal voltam, nagyon szerettem azt a részt, amit ma bulinegyednek hívunk, az akkor kezdett kialakulni. A félig-meddig foglalt háznak tűnő romkocsmák, Szóda-kert, Szimpla, meg azok, amelyeknek a nevére sem emlékszem már. Aztán a Fekete Kutya, Kisüzem. A Wichmannba napi szinte jártunk egy időben. Ez Wichmann Tamás világbajnok kenus kocsmája volt, amit még a ’70-es években nyitott, miután visszavonult a sporttól. A rántotthúsos szendvics legendás volt: egy szelet kenyér és rajta egy hatalmas rántotthús 350 forintért, ezzel a McDonald’s se tudott versenyezni! (Nevet.) Egyszer láttuk, hogy megterítenek egy asztalt, nem értettük, hogy mi ez, sose láttunk még a Wichmannban terítőt. Aztán kiderült, hogy Tarr Béla és Krasznahorkai László jöttek oda vacsorázni, mert nekik még régen a törzshelyük volt. Amikor szóltak, hogy benéznének, akkor nekik megterítették az asztalt. Most erről eszembe jut egy másik ikonikus hely, a Mátrai Borozó, Budán, a Fő utcában, ami Tandori Dezső törzshelye volt.
Mindig kérdezgettük a csapost, azt hiszem, Imre bának hívták, hogy mikor jön Tandori.
Ő azt magyarázta, hogy vasárnap délelőtt kell bemenni, amikor a piacról jön hazafelé, de hát vasárnap délelőtt mi egyetemisták nem nagyon mozogtunk a városban. A nagy felbuzdulásaink, hogy keressük meg Tandorit, általában csütörtök-péntek este merültek fel, ami viszont nem az ő műsorsávja volt, úgyhogy végül soha nem találkoztunk. Viszont az gyakorlatilag elég is volt, hogy majdnem. Be voltunk járatva a Mátraiban, mint Tandori szellemiségének a kutatói. Ennél az asztalnál ült, itt van a rajza… A halála után egyszer egy barátommal vezettünk egy Tandori-sétát ott a kerületben, és ez a túra stílszerűen a Mátrai Borozóban ért véget.
A Budapest Nagyregényben a II. kerületről szóló fejezetet írod. Mit szabad elárulnod róla?
Az első regényem írása közben hallottam először a Pesthidegkúti Mozgássérült-lakótelepről, de akkor nem mentem utána jobban. Aztán amikor ide kiköltöztünk, a térképet nézegetve vettem észre, hogy két sarokra van tőlünk. Ez a kis lakótelep egy titkos érdekessége a kerületnek, és az egész városnak.
Különleges hangulata van, nagyon szép, úgy néz ki, mintha egy holland kisvárost raktak volna ide a kerület közepére.
Egy pár utca az egész, az eredetileg tervezett kilencven házból végül csak negyven készült el. Az a sztorija, hogy a ’70-es évek végén a Marczibányi téri nagy mozgássérült rehabilitációs intézetben lakók közül páran kitalálták, hogy ki akarnak onnan költözni. Huszon-harmincéves fiatalok, akiknek, gondolom, már elegük volt abból, hogy egy ilyen zárt intézményben kell élniük. Alapítottak egy lakásszövetkezetet, a KISZ is besegített, és brigádok önkéntes munkában olyan házakat építettek, amelyek direkt mozgássérülteknek lettek kitalálva, például nincsenek küszöbök, széles a fürdőszoba. Interjúztam egy pár éve az építésszel, aki az egészet tervezte, holland és angol mintákat használt föl, és mesélte, hogy ez volt az első nagy projekt az országban, amely akadálymentes házak építéséről szólt. Ezek a házak ott vannak a mai napig, még mindig elég sok mozgássérült lakik bennük. A Budapest Nagyregényben az én ’80-as években játszódó történetem elég nagy részben ehhez a helyhez kapcsolódik, és olyan szereplők vannak benne, akik kiköltöznek oda és próbálnak egyedül új életet kezdeni. Annyira különlegesnek találtam mindig ezt a helyet, kerestem az alkalmat vagy apropót, hogy meg lehessen írni. A Budapest Nagyregény ilyen szempontból is jól jött.
A fotókat Krusovszky Dénesről Valuska Gábor (Magvető) készítette