Idén is a Gyimesi Skanzenben rendezték meg a Taste of Transylvaniát, Erdély úttörő gasztronómiai eseményét. A négynapos ünnepet tavaly hívta életre pár lelkes vendéglátós, hogy ráirányítsák a figyelmet a helyi termények, nyersanyagok és konyha értékeire. Csak tanulom fesztiválnak hívni: többet ad és kér, mint bármilyen hasonló esemény. Kezdjük azzal, amit nekünk kell adni: lelkesedés, sőt elszántság kell, hogy felkerekedjen az ember, ha Óbudáról sandít nyolcszáz kilométerrel odébb. Akármivel is menjünk, majdnem egy napunk rámegy az odajutásra, de így van jól.
Ki kell érdemelni a ködben tündér-, verőfényben meseországra hasonlító tájat, ahol egymást váltják zöld legelők, fenyvesek, a medrüket elhagyó patakok, és rá kell szolgálni arra a nyíltszívűségre is, ami vendéglátóinkból árad. Jó itt. A Tatros völgyében három csodás adottságú település fekszik: Gyimesbükk, Gyimesfelsőlok és Gyimesközéplok, lakói csángók, akik között mintha megállt volna az idő. Ebbe az archaikus környezetbe, közéjük, négy napra különleges világ költözik. Olyan, ahol a budapesti fine dining étterem fogása a helyi termelő házi fűszerével egyenrangú, és ahol mindenki tanulhat a másiktól.
Ló, kalap, taxi
Vonatútban elnyűve érünk a skanzen parkolójához, a maradékot „lótaxival” tesszük meg. A taxi is érdekes, de inkább az a kocsis: akár ötvenes férfi, akár kisfiú ül a bakon, komoly arca van, feje tetején pedig apró kalap billeg. Ha képen látnánk, lehetetlen volna megmondani, melyik évtizedben járunk. A bejárathoz érve már látszik: 2023 van. Konténerekből, profin és villámgyorsan lehet jegyet karszalagra, pénzt piculára (a fesztivál területén érvényes fizetőeszközre) váltani, jó szót és eligazítást kapni, majd az eddigi identitást hátrahagyva fesztivállakóvá válni.
Már tudom, három nap kevés lesz ennyi élményre.
Festői környezetben takaros parasztházak, dombról mosolygó kápolna, giccsbe illő pásztorjelenetek, színek, illatok, fontos gondolatok, fiatalok, idősek, családok és új barátságok – erre számítok.
Meg persze jó ételre.
A gombával megrakott vinetában, báránykebabban és ordás bócban az a közös, hogy akármilyen messziről jött kiállítója, lokális alapanyagot kell használnia. Inkább könnyítő e kitétel: errefelé aratni lehet a gombát, karnyújtásra a friss bárányhús, a tarka teje és a végtelen sok zöldfűszer is.
Zóna és komfort
Komfortzónám határa itt elmosódik: rögtön átlépem, amikor a nut-gecc néven árult, egyébként debreceni gourmet-séf által kiötlött bárányhere nuggetset kóstolom először, és jó mélyen elcsomagolom a szemérmességemet is, amikor meg is mosolygom az akciót: itt mindenki lazább, mint egyébként. Ezután helyi komfortételt ennék, jó, hogy a vadkakukkfű-illatú dombon erdélyi kiállítók sorakoznak. A marosvásárhelyi rókagombás, fermentált áfonyával megspékelt leves isteni, és össze is foglalja, amit a fesztivál tanít az úgynevezett modern minimalista és a parasztkonyha érdekes kapcsolatáról: semmi újat nem találtunk ki. A fermentálás nagyszüleink konyhájában magától értetődő volt, a szezonalitás, a rövid ellátási lánc szintúgy alapvető errefelé. Egy standdal odébb, egy sepsiszentgyörgyi kézműves cukrászda tejbelaskája (édes tejben főtt cérnametélt, tetején csinos ehető virággal) ugyanerre erősít rá. Az íz a gyerekkoré, a körítés mai, a kettő közti harmónia pedig tökéletes.
Egyszerű
Megfog minden, ami egyszerű és szerény, külön a szívem közepébe talál, ha az ilyesmit meg is ünnepeljük: a rendezvény méltó helyre emeli nagyszüleink, szüleink konyháját. Mit ad isten, épp akkor sétálok el az egyik színpadhoz (a három nap során végig gasztrós előadások folynak), amikor az egyik legismertebb magyar Michelin-csillagos séf a köménymaglevesnek adja meg a tisztességet: ennyire egyszerű ételt talán sosem prezentáltak ilyen elismerő szavakkal és szakmai hozzáértéssel. Bár a séfnek más fogalmai vannak az egyszerűségről, hiszen vajas emulziókat, kardamomot, sárgaborsómizóban fermentált tojást emleget, megnyugodhatunk:
a végeredmény „csak” egy tökéletes köménymagleves, amelyben az itteniek éppúgy ráismernek a gyerekkori ízekre, mint én.
Nagyszerű
Az egyszerűség másik kedvenc példája a fesztivál kenyere: vert, pityókás, nagyszerű. A sok helyen még ma is háznál sülő csodában a liszt fele mennyiségének megfelelő főtt krumpli is van, amitől elképesztően szaftos, ízes a végeredmény, ráadásul jó egy hétig nem veszít a minőségéből. Ottjártunkkor volt módunk megnézni, hogyan készül: a pityóka miatt lágy tésztát forró kemencébe kell vetni, máskülönben ellaposodna, a forróság viszont megégeti, ezért fadoronggal kell leverni a szenesebb részeket. A beszállító családi pékség tulajdonosának édesanyja még szemre adagolta a hozzávalókat, fia már sztenderdizálta a receptet, utóbb hatalmas kemencét és egy, a szenes részek leverését megkönnyítő eszközt is rendszeresített. „Csinálunk mi barnát is, de a fehér azért jobb.”
