Legújabb könyve címe: Két macska voltam. Mire utal ezzel?
Karinthytól származik az idézet: „Azt álmodtam, hogy két macska voltam, és játszottam egymással.” Azt gondolom, mindenkiben legalább két macska lakozik. Anélkül, hogy lelőnénk, miről szól ez a könyv, annyit azért elárulhatunk, hogy a főhőse egy rendőr, aki a saját kudarcba fulladt élete után nyomoz.
Számomra a könyv egyik legnagyobb tétje az, le tudjuk-e tenni, át tudjuk-e lépni azt a csomagot, amivel érkezünk: a tanult mintákat és az átélt traumákat. Ön hogy látja ezt?
Egy-egy új könyvem megjelenésekor számomra mindig az a legérdekesebb, hogy az olvasók elmondják, nekik miről szólt. Én meg örülök, hogy „de jó, még ez is benne van!”. Mert egy könyv igazából az olvasókban kel életre. Ami engem illet, számomra ez a regény a bűnről és a tisztességről szól, arról, hogy az utóbbi időben hogyan vált viszonylagossá mindkettő, illetve hogy a történelmi és a családi hazugságok, az öncsalás miként teszi tönkre a szülő-gyerek kapcsolatot, a szerelmet és a barátságot.
Min múlik az, hogy valaki tisztességes tud-e maradni?
Egyrészt az értékrenden – hogy ki mit tekint tisztességesnek –, másrészt választás kérdése is. Persze a neveltetés és a kultúra is befolyásolja. Engem a regényemben az okok érdekelnek, a cselekedetek mögött húzódó traumák. Miközben hajlamosak vagyunk ezekre és az újabban divatos transzgenerációs traumákra hivatkozva elhárítani magunkról a felelősséget, ahelyett, hogy megtanulnánk feldolgozni azokat.
Én azért azt látom, sokan nem is tudatosítják magukban, milyen traumákat hordoznak, ezért esetleg fel sem merül bennük, hogy kezdeniük kellene ezekkel valamit. Csodáltam a regény főhősét, Gyurit, aki elkezdte felgöngyölíteni a múltját.
Igen, alkati kérdés is, hogy valaki képes-e erre. Gyuri egy művészérzékenységű, megalázott ember. Márpedig akit gyerekkorában érzelmileg elhanyagolnak, akiben nem bíznak a szülei, az később vagy öngyűlölő, vagy önigazoló lesz. Aztán másokon veri le az ellene elkövetett bűnöket. Mint az én regényhősöm.
Könnyen kiteszi a pontot egy könyv végére?
Nem mondanám. Gyakran azután is átírom, hogy megjelent…
Újraolvassa a könyveit? És kiszúrja, hogy „ezt másképp kellett volna”?
Gyakran előfordul, és ritkán vagyok elégedett. Évtizedeken keresztül készítettem rádió- és tévéműsorokat, írtam tucatnyi könyvet, de szerintem a két kezemen meg tudnám számolni, hány olyan van köztük, amire most is azt mondom, hogy rendben van. Szerencsére az egykori nézőim és a jelenlegi olvasóim nagyvonalúbbak velem.
Maximalista?
Maximálisan.
Mindenben?
Mindenben, igen. De másokkal igyekszem megbocsátóbb lenni.
Az a benyomásom az ön nemzedékéről, hogy nem nagyon tud beszélni az érzelmeiről.
Én úgy látom, a fiatalok sem feltétlenül tudnak beszélni az érzelmeikről. A gyerekeim, unokáim több generációt átfognak, így meg tudom figyelni ezt a jelenséget. Az ötvenhez közel járó lányaim már megtanulták kimutatni az érzéseiket, a fiatalabbak most tanulják. Nekem sem ment sokáig. Az írás segített ebben. A karakterek egy részébe magamból is sokat belegyúrok, és ezzel a szemérmes formával őszintébben merek beszélni az érzéseimről, mint ahogy például egy önéletrajzi könyvben mernék. A családom persze somolyog, mert ők felismernek a rejtőzködő avatáromban is.
Ötven éve van a pályán. Mesélne a kezdetekről?
1973 szeptemberében kezdtem a Magyar Rádió spanyol szekciójában. A kamaszkoromat Dél-Amerikában töltöttem, ráadásul már egyetemistaként is dolgoztam a rádiónak, így, amikor végeztem, hívtak. Egyébként is mindig megvárom, hogy hívjanak. Szóval, szeptember elsején elkezdtem a munkát a rádióban, és tíz nap után szóltak, hogy akkor most már lehetek egyedül ügyeletes műsorvezető, mert, mint mondták, nyugis napnak ígérkezik. Aznap tört ki a Pinochet-féle chilei puccs. Alig ültem le a székembe, már ott tolongott a teljes szerkesztőség, hogy feldolgozzuk a híreket. Ez amúgy jellemző volt a pályámra.
Aztán sokfelé megfordult.
Végigjártam a ranglétra fokait, pedig valójában nem szeretek se vezető, se beosztott lenni, magányos farkas típus vagyok. De a Stúdió ’80 indulásakor is osztályvezetőnek hívtak a televízió­hoz, Érdi Sándor, a műsor főszerkesztője pedig felkért, legyek a helyettese és az egyik műsorvezető. Aztán jött az Apropó, a Desszert, a Különös történetek, az RTL-en a Világfalu és a többi, másfél évtizede pedig végleg abbahagytam a műfajt. Régen volt. Akik akkoriban engem még néztek a képernyőn, már középkorúak. Nemrég egy harmincéves nő csodálkozott rám, hogy nem is tudta, hogy nekem valamikor tévéműsoraim­ voltak, mert ő csak a könyveimet ismeri. Én meg örültem neki, mert ez azt jelenti, úgy tudtam pályát váltani, hogy nem arról szól az élettörténetem, hogy „tudod, ő az, aki még látta Lenint!”.
Én emlékszem a Desszertre, és az jutott eszembe, vajon ma még lehetne-e ilyen beszélgetős műsort ­csinálni. Egymás számára idegen ­emberek egy térben, ez rejt némi ­kockázatot magában, nem?
Szerintem régen még inkább így volt. Az emberek megnyilvánulásaiból lemérhető, mennyire szabad egy társadalom. Az érzelmekről szólva is ez a helyzet. Ha valaki attól tart, hogy ha megmutatja a sebezhetőségét, visszaélhetnek vele, vagy gyöngének tartják, akkor az erőset fogja játszani. Holott, aki vállalja a sérülékenységét, az mindig sokkal erősebb, mint aki titkolni próbálja.