Kérdés: A lányom nagycsoportos. Az óvodában a jelszó: az iskolaérettség elérése és felkészítés az iskolára. A gyerekek munkafüzetbe dolgoznak. A lényeg: a teljesítmény – hallottuk a szülői értekezleten. Tényleg? Az óvodában is szükség volna erre? Három gyerekem van, és az iskolás fiamnál, ott, ahol ő járt óvodába, semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Igazi meglepetéssel szolgált itt az ábrázolás nevű kötelező foglalkozás is. Az csak apróság, hogy a gyerekek rajzait év végén nem adják haza a szülőknek, csak a nagycsoportban, mondván, hogy a kiscsoportosok rajza még értékelhetetlen, a középsőst meg minek? A rajzok nagy részét a gyerekek a Vázlatok című, nagy alakú füzetbe készítik. A kisebb része külön lapra készül, s ezeket szigorúan értékelik, és csak a legjobbak kerülnek ki a falra. Egy alkalommal a lányom nagyon elkeseredve jött haza (az ő rajzát általában kirakták), mert most picit maszatos lett a rajz, és ezért nem kerülhetett ki. El volt keseredve, és egész este, sőt még reggel is csak azt hajtogatta szipogva, hogy pedig ő annyira igyekezett. Egy szülői értekezleten ezt szóvá is tettem. Jó, értékeljék a rajzokat, ha muszáj(?), de minden gyerek egyformán dolgozott, és megérdemli, hogy kint legyen a falon, amit meg tudott csinálni, és a szülei is láthassák. Igazából aztán az óvónői válasz lepett meg: „A gyermeket meg kell tanítani a kudarc élményére, hiszen az iskolában sem lesz mindig ötös a rajza.” De hát, amit az iskolás kibír, azt az óvodásnak szerintem még nem kellene kibírnia. Megmarad-e így a kedve a rajzoláshoz? Szerintem a kudarc csak letör, és nem ösztönöz. Kérdésem: szükség van-e ilyen élesen a kudarcélmény tanítására? A nagycsoport szerintem még óvoda, és nem kicsinyített iskola. Hol marad az önfeledt játék (akár a rajzolásban is)? Az a gyerek az iskolaérett, aki már az óvodában megtanulta a kudarcot, ennyire direktben? Van kudarcra nevelés? Ha így van, akkor ez elég elkeserítő.

Válasz: A magyar óvodák ez év szeptember elsejétől kezdve az Óvodai nevelés országos alapprogramja alapján működnek. Ebben a programban szó sincs arról, hogy az óvodák az iskolaérettség eléréséért dolgoznának, illetve, hogy felkészítenének az iskolára. (Ellenkezőleg: az iskolának kell felkészülnie a még óvodás gyerek nyugodt fogadására.) Az óvodai nevelés feladata, hogy kielégítse az óvodás korú gyermek testi és lelki szükségleteit. Az óvodákban egészséges életmódot kell kialakítani, meg kell adni a gyerek számára az érzelmi biztonságot (az otthonosság érzését, a derűs, szeretettel teli légkört.) A közös élmények szocializálják a gyerekeket, és az utánozható, jó minták fejlesztik is, ugyanúgy, mint a gyerek kérdéseinek megválaszolása, vagy a spontán, játékos tapasztalatszerzés.

Az alapprogram leszögezi, hogy a kisgyermekkor legfontosabb és legfejlesztőbb tevékenysége – s így az óvodai nevelés leghatékonyabb eszköze – a játék. A szabad játék, amely egyben a kisgyermek elemi, pszichikus szükséglete. Ezenkívül fontos szerepet játszik az óvodában a vers, a mese, az együttes ének, énekesjáték, a zenehallgatás, zenélés, rajzolás, mintázás, kézimunka/mozgás, és a külső világ tevékeny megismerése, amihez a gyereket saját aktivitása és érdeklődése vezeti el.

Úgy gondolom, egy jól működő közoktatási rendszerben egyik fokozat feladata sem az, hogy felkészít a következő fokozatra.

(Például: az óvoda az iskolára.)

Nem. Nem abból lesz teljes értékű felnőtt, akit már óvodás korában, kisgyerekkorában a felnőtt életre – vagy az iskolai életre – neveltek, hanem abból, aki kisgyerekként kisgyerek maradhatott, kisiskolásként kisiskolás, kamaszként kamasz…

A gyerekek az iskolaérettséget – egészséges testi-lelki fejlődés és megfelelő családi környezet esetén – spontánul, maguktól érik el.

(A négy és fél éves gyerek egyszer csak – magától – számolni kezd, akkor is, ha nem óvodás, és nem vesz részt „matematikai foglalkozáson”.)

A munkafüzeteket ki kell söpörni azokból az óvodákból, ahová becsusszantak. A gyerekek rajzait év végén helyes odaadni a szülőknek. (A kiscsoportosok firkája egyáltalán nem értékelhetetlen, és a középsősök rajzait még kevésbé fenyegeti a sablonos ábrázolás veszélye, mint majd a nagycsoportosokét.)

Az általam jónak tartott óvodában minden gyerek rajza kikerül a falra.

Abban is egyetértek, hogy a gyerek fejlődése csak önmagához mérhető.

Nem kell értékelni a rajzokat! A technikákat kell – utánozható módon, sokszor – bemutatni. (S ezekben a kisgyerek akkor vesz részt, amikor a spontán utánzástól vezérelve, kedve van hozzá.)

Az óvodást nem kell megtanítani a kudarc élményére, ellenkezőleg, az iskolában sem szabadna osztályozni a rajzokat (vagy egyéb készségtárgyakat).

Igen, óvodáink kisebb része és iskoláink nagyobb része – sajnos – elveszi a gyerekek kedvét a rajzolástól (vagy a meséléstől), a folytonos javítgatásokkal, minősítéssel, értékeléssel. Az óvodában nem a teljesítmény a lényeg, hanem a spontán, játékos tevékenység. Teljes tévedés, hogy a kudarcélményt lehetne tanítani, és hogy ez vértezne fel a későbbi kudarc elviselésére. Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy a huszadik században nagyon sok koncentrációs tábor volt Kelet- és Nyugat-Európában is, ahol az emberek egy része az éhezésbe halt bele. Én tehát már az újszülöttemet is éheztetni fogom, hogy jobban búja majd az esetleg rá váró – reméljük, ilyen többé nem lesz – megpróbáltatásokat. Ellenkezőleg! Erőmhöz mérten jól tartom a gyerekemet, tudván, hogy minél tovább maradhat meg testi és lelki értelemben az életkorának megfelelő körülmények között, annál teherbíróbb lesz felnőtt életében. (Külföldi és belföldi tapasztalatok sokaságát ismerjük, amelyek ezt a tényt bizonyítják.)

Nők Lapja 1999/40. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images