Kérdés: Az egyik nagyvállalat uszodájába járok pihenni, kikapcsolódni, erőt gyűjteni. Sajnos, egyre jobban kiborít, amit egyesek úszásoktatásnak neveznek, de én inkább kegyetlenkedésnek mondanám. Nap mint nap kénytelen vagyok végignézni, végighallgatni a négy-öt éves gyerekek sírását, üvöltését, könyörgését, hogy ne kelljen ott és úgy úszniuk (például túl hideg vízben, hosszú percekig, háton), ahol és ahogy a mester parancsolja. De nincs kegyelem. A kétségbeesett arcú anya a parton hősi erőfeszítéssel teszi süketté és vakká magát. Van köztük olyan, aki fél a víztől, bele nem menne, de úgy gondolja, hogy most menti meg ettől az víziszonytól és úszni nem tudástól csemetéjét. Én viszont látom a gyerek értelmetlen félelmét, szenvedését s előbb-utóbb elmenekülök, hogy ne lássam. Nekem négy gyerekem van. Imádnak úszni. Tudom, hogy LEHET vízhez szoktatni kedvesen, és a számára is örömteli módon egy gyereket. Ölbe veheti, ölben viheti az anya vagy apa a kicsit a vízbe. LEHET játszani a vízben. LEHET örülni az úszásnak. Ismerek olyan mestert is, aki mindezt tudja, és eszébe nem jutna a négy-öt éveseket így kínozni. Igaz, hogy ő nem is versenyre készíti fel őket, hanem egyszerűen úszni tanít. Vajon miért éri meg ez a másik módszer? És egyáltalán megéri? Milyen nyomokat hagy a gyerekfejlődésében? Néha apákat is látok, akik így keményednek, vízbe dobják a sikoltozó gyereket. Tényleg lenne ennek bármiféle értelme?

Válasz: Attól félek, hogy a leírt esetben nem arról van szó, hogy a gyerekeket úszni tanítják a víz és a vízi élet megszerettetésével, hanem arról, hogy versenyzővé készítik fel.

Versenyeztetni, versenyszerűen edzeni négy-öt éves gyerekeket – az én ismereteim szerint – testi és lelki értelemben egyaránt káros!

Nem csak akkor, ha ez a felkészítés, ez az edzés úgy folyik, ahogy leírta. Akkor is az, ha ennél sokkal jobb légkörben, kedvesebben, engedékenyebben – legalábbis kezdetben engedékenyebben –, de előbb-utóbb mindenképpen belép a versenyeztetés és az ezzel összefüggő időmérés.

És ez még akkor is kárára van a gyereknek, ha kezdetben hetekig, hónapokig – nagyon ritkán évekig – csupán az úszás előnyei látszanak; úgy tűnik, hogy mindez csak jót tesz, hiszen fejleszti, mellkasa tágul, asztmatikus köhögése javul vagy elmarad.

Mert az úszás önmagában természetesen nagyon jó.

Az is jó, ha egyre többet, egyre hosszabb távon úszik kitartóan a gyerek. De nem edzői vezényszóra, hanem legfeljebb edzői tanácsra és támogatással. Mert nemegyszer az úszás valódi előnyeit is megsemmisíti a túl korai versenyeztetés. Pláne, ha ilyen légkörben zajlik.

Nem, nem így kell vízhez szoktatni a gyerekeket, hanem pontosan úgy, ahogy ön leírta. És még mindazzal, amit a jó mesterek, a jó edzők tudnak – arcot a vízbe, bugyborékoltatni és így tovább –, de csak amikor a gyerek már magától is akarja.

Persze, határozottságra, nyugodt határozottságra szükség van. Sőt, mondhatnánk, hogy ebben az életkorban a mester és a tanítvány viszonyában az érzelmi és a testi biztonság megadása mellett ez a legfontosabb. Ez nyugtatja meg a gyereket is. Ismerek egy kitűnő mestert, aki kisgyerekektől mozgássérültekig, víziszonyban szenvedő felnőttekig mindenkit megtanít – meg tud tanítani – úszni, valamint a vizet és a vízben létet szeretni. A lényéből áradó biztonság teszi számára lehetővé, hogy átvezesse a kicsiket a hidegebb mély vízbe, és csak akkor, amikor ő látja helyesnek, hogy el tudja engedni őket, hogy deszka nélkül bocsássa őket útjukra, hogy a fal közeléből is elkalauzolja, s mindazt megtegye, amire érettnek látja őket. Nyugalma és türelme óriási (s ezzel sokkal jobb eredményt ér el, sokkal gyorsabban, mint a pattogó siettetők).

Azt kérdezi, hogy megéri-e az ön által leírt úszásoktatásba kényszeríteni gyerekeinket.

A válasz egyértelmű: nem, nem éri meg!

Milyen nyomokat hagyhat a gyerek lelki fejlődésében az effajta edzés? Erre már utaltam. Hadd tegyem hozzá: a pszichológus túl gyakran találkozik – még évekkel e kisgyerekkori edzések után is – olyan ideges tünetektől szenvedő nagyobb gyerekekkel, serdülőkkel, újakkal, akiknek problémái a túl korai versenyeztetésig nyúlnak vissza.

S annak, hogy a keménykezű apa vízbe dobja gyerekét – vagy más módon kényszeríti – van-e bármiféle értelme (akár csak fiúk esetében is, náluk ugyanis az apák nagyobb előszeretettel alkalmazzák ezeket a módszereket)? Nem. Nincs értelme.

Ettől a gyerek nem lesz „edzettebb, bátrabb, férfiasabb”.

Viszont példák sorával mutathatnánk be, hogy maradandó károsodást szenvedhet, a vízhez, az úszáshoz és az apához való viszonyában is, de a sérülés, a trauma kerülő úton is jelentkezhet a későbbiekben.

Hogy miért rontunk el egy jó dolgot? Azt hiszem, két okból. Az egyik az, hogy nem értünk hozzá. A másik, hogy – a gyerek, az ember életkorából fakadó valódi testi és lelki szükségleteivel nem törődve – anyagi és presztízsokokból úgynevezett teljesítményt – általában rövid távú teljesítményt – akarunk kifacsarni „áldozatainkból”. (Már többször utaltunk rá, hogy mindig vannak kivételek, akiknek a bennük meglévő lehetőségek kibontásához talán tényleg viszonylag korai edzésre is szükségük van, de ezek általában nem a tiltakozó, sikoltozó, síró, üvöltő gyerekek közül kerülnek ki. És, persze, őket sem így kell tehetségük érvényesüléséhez vezetni.)

Nők Lapja 1998/40. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images