A képre kattintva galéria nyílik!
Amint megérkezett, előkerült a házi pálinka. Azóta is emlegeti! Olasz barátom az ünnepek között látogatott meg, amikor magam is hazautaztam. Intenzív kóstolót kapott gasztronómiából, kultúrából. Visszatérve Olaszországba kifaggattam: e pár nap alatt mi mindent talált meglepőnek Magyarországon?
Elfogult, felelte, mert magyar lányt szeret, de a nők általában véve is gyönyörűek. Pedig korábban nem hallotta a szóbeszédet a magyar lányok szépségéről. Ahogy azt a sztereotípiát sem, hogy szomorúságra hajlamos, melankolikus népség lennénk. A tömegközlekedési eszközökön azonban hamar szemet szúrt neki a sok elborult arc, telefonba temetkező alak. Kevesen csicseregnek felszabadultan, hangosan – erről még a vendéglátó egységekben is könnyű eldönteni, ki az idevalósi.
Lefordítok neki pár sort a Himnuszból, a Hősök terén sorra vesszük nagyjainkat, majd megnézünk egy rövid összefoglalót a magyar történelemről. Aztán a budapesti várnegyedben bolyongva mesélek tovább. A Nemzeti Galériába vezetem. Festményen látjuk Dugovics Titusz önfeláldozását, véres csatákat, drámai önarcképeket, számos sokatmondó fotót. Lenyűgözi a művészetünk. És érdekesnek találja múltunk olyan kevésbé megfogható részeit is, mint a Csodaszarvas mítosza. Romulus és Remus szomorú meséjéhez képest, szerinte, Hunor és Magor legendája csodálatos véget ér.
Miért becsülik alá oly sokan Budapestet? Kérdezi már a Szabadság téren járva. Ámul a házak, a parkok, a hidak, a templomok részletein, az építészet gazdagságán. Megfigyeli, miként különül el a két városrész jellege: az arisztokratikus Buda és a rohanós, multinacionálisabb Pest. Hozzáteszi, Budapest valóban hasonlít Bécshez, mégis emberközelibb. Az a tény viszont, hogy lépten-nyomon olasz turistacsoportokba botlunk, bizonyítja, hogy egyre többen ismerik fel értékeit. (Még abban az eldugott kávézóban is feltűnnek a honfitársai, ahol egyik nap reggelizünk. Beszédfoszlányok elkapása nélkül is beazonosítjuk őket. A kávét állva hörpintik fel, és fizetés után rögtön távoznak.)
A turistákon kívül viszont szinte egyáltalán nem találkozunk igazán messziről jöttekkel. Hajléktalanokkal igen, de a magyar pályaudvarok összehasonlíthatatlanok a római Terminivel. Míg az utóbbi meglehetősen vegyes közönsége olykor még engem is megijeszt, a Keleti hozzá képest kutyafüle. Furcsának tartja viszont, hogy míg a dohányboltok elsötétítettek, addig az utcán sok plakát nyíltan hirdet erotikus szolgáltatásokat.
Megkóstolja a forralt bort, a székelykáposztát, a zserbót. Még egy szelet pizzával is megpróbálkozik: legnagyobb megrökönyödésemre ízlik neki. Így egy percig sem ellenkezik, amikor megjegyzem, esedékes lesz egy újabb látogatás. Ugyanis ezúttal se a lángosra, se a kürtőskalácsra nem maradt időnk.
Gősi Lilla
Kolléganőnk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatjátok el.
