Amikor 2010-ben Londonba költözött, gondolta volna, hogy olyan világhírű filmben fog játszani, mint az X-Men: Az elsők című, vagy hogy szerepet kap a Fekete tükör című kultikus sorozatban?

Egészen máshogy alakultak a dolgok, mint amire számítottam. Amikor kiköltöztem, színházi színésznő voltam, tánctudással. Korábban többször is dolgoztam Londonban, de azok mind színpadi munkák voltak. Főszerepet játszottam a Trisztán és Izoldában a londoni Nemzeti Színházban, dolgoztam a Royal Shakespeare Company társulatával és a Globe Színházban is. Úgyhogy színházban képzeltem el a jövőmet, de aztán szép lassan kinyíltak más lehetőségek is, mint például a filmezés. Mindig szerettem olyan izgalmas, új területekre merészkedni, amelyek kihívást jelentenek nekem.

Ez hajtotta akkor is, amikor a nyolcvanas években eljött a kaposvári Csiky Gergely Színháztól? Pedig abban a legendás korszakban jó szerepeket kapott, és nagyszerű művészekkel dolgozhatott. Ez egy szép, „kényelmes” ív lehetett volna a szakmai életében.

Igen, sokat gondolok erre, és a volt kaposvári kollégáimra, Kulka Jancsira, Csákányi Eszterre, Pogány Juditra. Ők egy kicsit idősebbek, de talán ugyanazt az utat, amit ők, pár évvel később én is bejártam volna. De valóban, bennem mindig volt egy ilyen „Pinokkió menni akar, és látni akarja a világot” érzés. (Nevet.) Talán azért is, mert már nagyon fiatalon, tizennyolc-­tizenkilenc éves koromban hátizsákkal utazgattam Európában. Szerettem más kultúrákat megismerni, újat tanulni. És amikor Kaposváron felmerült a kérdés, hogy menjek-e tovább ezzel az ívvel, vagy fogjak valami másba, akkor ez utóbbi vonzóbbnak tűnt. Úgyhogy Sámánszínház néven alapítottam egy táncszínházat, amelybe beletettem a színházi tudásomat és a mozgást. (A Színház- és Filmművészeti Főiskola musical szakán végzett – a szerk.) A táncszínházon keresztül találkoztam angol és amerikai társulatokkal, sok külföldi fellépésünk volt, 2005-ben az első londoni színházi munkámat is ezeknek a kapcsolatoknak köszönhettem.

Egy ideig ingázott Magyarország és Anglia között, itthon vitte a táncszínházat, miközben kint is játszott darabokban. Végül miért döntött úgy, hogy itt hagy mindent, és Londonban telepszik le? 

Nem az én ötletem volt a kiköltözés. A lányom, Lili akkor volt tizenhat-tizenhét éves, és kint szeretett volna tanulni. Szerencsére felvették egy jó gimnáziumba, de én azért, menetkészen, két bőröndöt mindig bekészítve tartottam arra az esetre, ha ő hirtelen meggondolná magát, és haza akarna jönni. Egy kamasz bármikor mondhatja, hogy „á, hülyeség volt az egész!”. (Nevet.) De végül nem mondta, mert ő is olyan harcos típus, mint én. Végigcsinálta szépen a gimnáziumot, aztán az egyetemet is − férfi-divattervező a szakmája −, itt ment férjhez, és van egy gyönyörű, egyéves lányunokám, aki jelenleg a legnagyobb boldogság az életemben. Úgyhogy most már maradunk. Itt én is nagyon sokféle dolgot tudok csinálni, rengeteg a lehetőség. És ez nem azon múlik, hogy az ember kit ismer, vagy milyen iskolába járt, hanem egész egyszerűen azon, hogy itt és most mit tud produkálni.

És ön jó ebben az „itt és most”-ban?

Hát kénytelen vagyok! (Nevet.) Egyébként a kutya se akar engem. Most már nem azon múlik az életem, mennyire vagyok szép vagy szexi, hanem azon, hogyan tudok egy helyzetben teljesíteni. De ehhez rengeteg minden kell. Rendszeresen tréningezek, járok úszni, futni, táncolok, figyelem a világot, írok… Az embernek valóban nagyon aktívan részt kell vennie a körülötte lévő történésekben, hogy tudja, mikor, hol, mihez lehet kapcsolódni.

Mióta bekerült a nemzetközi filmes vérkeringésbe, olyan világsztárokkal voltak közös jelenetei, mint például Salma Hayek vagy Kevin Bacon. Erre máshogyan kell készülni, vagy ugyanolyan munka, mint a többi?

Különösebben nem kell ezzel foglalkozni, azt az egyensúlyt kell megtalálni, hogy a világsztárral szemben ne legyél se túl sok, se túl kevés. Olyan helyzetbe kell őt hozni, hogy biztonságban érezze magát. Kedvesen beszélgetsz, de nem nyomulsz, és nem vagy félénk, mert az is zavaró. Ha középutat találsz az imádatod és a félelmeid között, az a legjobb. Én már elég sokszor voltam ilyen helyzetben, úgyhogy azt hiszem, most már tudom, hogyan kell bánni a sztárokkal. És az az igazság, hogy aki jó színész és jó művész, az az első próbán leveszi, hogy te is az vagy, és onnantól nincsen feszültség, mindenki jól érzi magát.

Most min dolgozik éppen?

Egy reklámfilmet forgatok hamarosan. Ez már nem olyan, mint régen, amikor szégyenteljes volt reklámot csinálni. Ezek szépen ki vannak találva, van bennük sztori, ebben például tánc is lesz. Aztán abból a pénzből, amit egy reklámmal keresek, csinálhatom a magam dolgait.

Például miket?

Most belekezdtem a stand up comedy műfajába, már volt két rövid fellépésem itt, Londonban. Ehhez megvan az az alapom, hogy negyven évig voltam színpadon, ami viszont félelmetes benne, hogy itt nincs „védőháló” a színpad és a közönség között. El kell fogadni, ha valaki beszól, nevet, vagy éppen nem nevet, erősen együtt kell dolgozni a publikummal. A célom egy hosszabb, egyórás előadás, amelybe beleírnék mindent, ami velem kapcsolatban érdekes lehet a londoni közönségnek: hogy magyar vagyok, hogy hatvanéves elmúltam, azt, ahogyan látom a világot, és amit a testemmel el tudok mondani fizikai komédia formájában. Emellett sok mást is csinálok. A beszélgetésünk után találkozom egy rendezővel, akinek van egy filmötlete. Egy másik rendezővel rövidfilmeken dolgozom. Fiatal színészeket tanítok online, illetve egy ideje life coachként is működöm, tehát nemcsak szakmai, hanem életveze­tési tanácsokkal is segítem őket. 

Az életkorára csak azért szeretnék rátérni, mert igazán inspiráló, hogy hatvan év fölött ilyen sok − és sokféle − munkája van. Ez minek köszönhető?

Az angol ügynököm szerint kimondottan sikeresnek számítok a generációmban, mert kevés a szerep erre a korosztályra. Én azért kapok sok lehetőséget, mert az angolon kívül beszélek még négy nyelven − németül, oroszul, franciául és magyarul −, vagy ha nem is beszélek mindegyiken, de tudok játszani rajtuk. Ha táncolni kell, vagy akrobatikus dolgokat csinálni, akkor is előnyben vagyok. A hangomat is képzem, és például most egy hangoskönyvön is dolgozom: Karikó Katalin írását kell felolvasnom angolul, de úgy, hogy legyen egy nagyon pici magyar akcentusom.

Tavaly megkapta a legjobb színésznő díját a Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon. A Ma még nem című filmben egy, a demencia korai tüneteit mutató nő szerepét játszotta el. A külföldi sikerek után fontos ez a magyar elismerés? 

A film rendezője, Gyimesi Domonkos – egy akkor húszéves, filmrendező szakos fiú – kért fel a szerepre, én pedig egyből elvállaltam. Nagyon örültem neki, hogy a zsűri díjazta, igazán büszke vagyok rá. Szívesen dolgoznék még Magyarországon, és remélem, előbb-utóbb lesz valaki, aki azt mondja, na, én pont ilyen színésznőt akarok a szerepre, mint Éva.

A film témájáról, a demenciáról saját tapasztalata is van, hiszen édesanyja is ezzel küzdött.

Rendesen megszenvedtem azt a három évet, amikor anyám demens lett, mert ő elképesztően aktív életet élt, még nyolcvanévesen is. Festőművész volt, egyik kiállítás jött a másik után, kirándulások, utazások. Aztán sajnos ez a betegség elkapta. A demencia nagyon gyakori, de az emberek semmit nem tudnak róla, és senki nem beszél róla, ami probléma. Sok időt töltöttem anyámmal, elvittem ide-oda, nyaralni a Balatonra, kicsit olyan volt, mintha egy gyerekkel lettem volna. Állandóan improvizálnom kellett, mert ahogy változott az állapota, akár napi szinten is, aszerint kellett nekem is változtatnom. Soha nem lehetett tudni, éppen mire emlékszik. De igazán sok szeretetteljes pillanatot éltünk meg abban a három évben is. Borzasztó sok örömöt tudtam neki adni, és nekem is öröm volt. Ezzel együtt ezt rettentően nehéz feldolgozni, ezért is szeretném ezt a témát filmre vinni. Egy rövidfilm forgatókönyvét már megírtam, ha valaki azt mondja, itt van pár millió forint a forgatásra, másnap elkezdem csinálni!

Fotó: Szarka Zoltán