Már az is beszédes, hogy egy pár hol, hogyan foglal helyet a rendelőmben. Az első találkozón a negyvenes éveik közepén járó András és Enikő a kanapé két végén ült le, picit még oldalra is dőltek, és mindketten karba fonták a kezüket, miközben arcukon sértett, indulatos kifejezés jelent meg.

Amikor megkértem őket, hogy meséljenek az életükről, a nő ragadta magához a szót. Mint elmondta, az egyetem után ismerkedtek meg, amikor ugyanannál a cégnél kezdtek dolgozni. Férje ma is műszaki területen mozog, ő viszont tíz éven át otthon maradt a gyerekekkel. Egy évvel ezelőtt ment vissza dolgozni. Egy kollégájával egymásba szerettek, és viszonyba bonyolódtak. Amikor erről a férje tudomást szerzett, Enikő­ hosszas mérlegelés után úgy döntött, a házasságuk, a családi életük fontosabb számára, és lezárta a külső kapcsolatot. 

András mindezt hol bólogatva, hol dühösen, morogva hallgatta végig. Annyival egészítette ki a történetet, hogy óriásit csalódott, mert végtelenül megbízott a feleségében, és azt gondolta, minden tökéletes otthon, rendben mennek a dolgok, miközben ő nagyon sokat dolgozott, hogy előteremtse a családnak a megfelelő anyagiakat. 

Erőforrások

A pár- és családterápiák szemléleti sajátosságából fakad, hogy legelőször nem elsősorban a problémára fókuszálunk, hanem arra, mi az, amivel gazdálkodni tudunk, amire építeni lehet. Ebben az esetben jó erőforrásnak tűnt a közös narratíva és a szándék, hogy mindketten hajlandók a további erőfeszítésre.

A következő lépés az, hogy részletesen megvizsgáljuk a nehézséget, ami esetükben egy hűtlenségi krízis (én ezt a kifejezést használom a megcsalás helyett, mert ítéletmentes). Ez egyrészt a leggyakoribb, másrészt a legerősebb szakítópróba szokott lenni a kapcsolatokban. 

Ilyenkor rendszerint a következő a jellemző szereposztás: a helyzet kialakításában aktív fél (nevezzük így megcsaló helyett) általában erős bűntudatot érez. Igyekszik helyrehozni a kapcsolatot, nagyon együttműködő, de közben szeretné, ha már túllendülnének ezen. A másik fél önbecsülése általában romokban hever, a bizalma megrendül, indulatok fűtik és keserűség mardossa. A legváratlanabb pillanatokban – utazás vagy ételkészítés közben, vagy akár álmából felébresztve – szegezi neki a párjának a kérdést: hogy is volt ez? Meg akarja érteni, válaszokat követel, na és persze egy kicsit büntetni is szeretné a másikat.

Ez az eset azért volt speciális, mert nemcsak András, hanem Enikő is tele volt sértettséggel, megbántottsággal, indulatokkal. Kiderült, ő úgy érezte, hogy a férje elhanyagolta, nem figyelt rá, miközben ő odaadóan ellátta a gyerekeket és rendben tartotta az otthonukat. 

Innen indultunk. Annak érdekében, hogy a családjuk élete a megszokott mederben folyhasson, először is azt kértem tőlük, hogy ne beszéljenek folyton a krízisről. Jelöljék ki, melyek lesznek a héten a kérdezős napok – például a hétfő, a szerda és a péntek –, amikor lehet beszélni a problémáról, sőt, szükséges előhozni a kérdéseket, és illik válaszolni rájuk. Viszont a többi nap – a kedd, a csütörtök és a hétvége – legyen késleltetős időszak, amikor nem ér feltenni a feltoluló kérdéseket, hogy legyen lehetőség egy kis fellélegzésre.

Hogyan jutottunk ide?

A terápia második lépéseként megpróbáltuk megérteni, hogyan jutott ide a kapcsolatuk. Nagyon becsültem Andrást, mert racionális gondolkodású ember létére megpróbálta megérteni ezeket a lelki finomságokat. Mérnökként úgy működött, hogy amíg nincs hibaüzenet, addig minden rendben van. Az ő érzelmi igényeit kielégítette az a biztonságérzet, hogy a kedves felesége és a szépen cseperedő gyermekei várják őt haza egy végigdolgozott nap után. Az asszony pedig csak célozgatott, hogy jó lenne többet beszélgetni, de nem mondta ki nyíltan, hogy nagyobb szüksége lenne a férje jelenlétére és az elismerésre. Fontos tanulság, hogy ha az elismerés bármelyik oldalról vagy kölcsönösen kikerül a kapcsolati repertoárból, az nagyon romboló tud lenni.

Azt is érdemes látni, hogy a negyvenes éveik közepén mindkettejüket meglegyintette az életközépi válság szele. Amikor Enikő tíz év után visszatért a munkába, különösen nagy szüksége volt az elismerésre, a biztatásra, a bátorításra. Mivel ezt otthon nem kapta meg, imponált neki, hogy egy másik férfi rajong érte, dicséri, bókol neki. Ami azt illeti, a férjével az utóbbi időben ritka és forgatókönyvszerű lett a szex. Ha mindezt átlátjuk, az lehetővé teszi annak megértését, hogyan jutott idáig a kapcsolatuk, milyen űr támadt, amit átmenetileg a külső fél tudott betölteni. Ha ez az űr a terápia eredményeképpen a kapcsolaton belül betölthető, akkor nem lesz szükség külső viszonyra.

A feldolgozás harmadik része az indulatok és érzelmek átbeszélése volt. Fontos, hogy a felek kimondják minden megbántottságukat, és nyíltan megfogalmazzák az ezzel kapcsolatos szándékaikat, akár fantáziái­kat. Gyakran megkérjük a megbántott felet, hogy fogalmazza meg, mivel „büntetné meg” a párját. A terápia védett terében mindent ki szabad mondani. Ilyenkor általában arra biztatjuk az aktív felet, hogy válasszon egyet ezek közül a jóvátételi fantáziák közül. Fontos, hogy ne az öncélú büntetés legyen a cél, hanem hogy az egyikük kívánhasson valamit, amit a másik megtesz a kedvéért úgy, hogy az végül erősítse a kapcsolatot. Általában egy egész ülés elmegy ezeknek a fantáziáknak a megbeszélésére, és egy olyan cselekedet, esemény kiválasztására, ami egyik félnek sem esik nehezére, és a megbántott fél elfogadja jóvátételnek, a bántó fél pedig egyfajta vezeklésnek. Ez néha hosszas alkudozás során születik meg, itt minden szónak jelentősége van. Jelen esetben könnyen ment, mert mindkettejükben igen erős volt a szándék, hogy helyrehozzák a kapcsolatukat. Én nagyon megörültem annak, hogy az András által felsorolt fantáziákban megcsillant az igény a felesége jelenlétére és a szexualitásra is. Enikő pedig szívesen választott a férje jóvátételi igényei közül, és a következő alkalomra mosolyogva érkeztek. ­Elmondták, hogy a kettejük közötti testi kapcsolat helyreállt, és jobb, mint valaha. 

Kisimulva

Igazán szívmelengető volt megtapasztalni, hogy az indulatok kifejezésével, lecsengetésével, a megértésben való előrehaladással a keserűség és a harag helyét át tudta venni az egymás iránti érdeklődés és a vágy. 

Eredetileg tíz-tizenkét alkalomban állapodtunk meg, ám már a hatodik szép katarzist hozott. Erre az ülésre ugyanis András és Enikő kisimulva érkezett, szorosan egymás mellé ültek le a kanapéra, András Enikő combjára tette a kezét, ő pedig olykor öntudatlanul játszott a férje hajfürtjeivel. Sütött róluk a harmónia. Beszámoltak arról, hogy a kapcsolatuk érzelmi ereje visszaállt, szexuálisan újra egymásra találtak, és akkor egyszer csak András, ez a praktikus gondolkodású „kocka” azt mondta: „Hálás tudok lenni a feleségem szeretőjének, mert felhívta rá a figyelmemet, hogy elhanyagoltam Enikőt.” Ez után a mondat után két perc csend következett, és azt éreztem, ez a lehető legszebb kimenetele egy ilyen folyamatnak. A férfinak leesett, hogy érdemes törődnie a feleségével, elismernie őt, és a kiegyensúlyozott családi élethez valószínűleg több kell, mint a praktikumok megbeszélése. A nő is rádöbbent, hogy ő sem ismerte el a férjét, és arra is, hogy egyértelműbben tanácsos kifejeznie az igényeit.­ A krízis a közös életükben olyan előrelépést hozott, ami enélkül valószínűleg nem jött volna létre. 

Portréfotó: Kurucz Árpád, Illusztráció: Getty Images