Kilépsz az ajtódon. A reggeli kávé az ereidben kering, erősnek, üdének érzed magad, észreveszed lépteidben a ruganyosságot. Arra gondolsz, nem fáj semmid, erre föltétlenül, mert megtanultál hálásnak lenni, vágyakozni az után, ami a tiéd.
A buszmegállóhoz érsz. Egy fiatal lány áll melletted, a karja barna és hosszú, a combjai feszesek, jóval ruganyosabbnak hatnak, mint a te reggeli lépteid, ráadásul neki ehhez mozdulnia sem kell, csak a fejét emeli fel hanyagul és ragyogóan, épp, ahogy te tetted, amikor az élet neked is csupa jövő volt, és csak nagyon kevés múlt. Vesztesnek érzed magad, elveszítettél valamit, ami valaha a tiéd volt.
Összefutsz J.-vel. Köszön, azt mondja, de jól nézel ki, nem változol soha semmit, satöbbi, pillanatra elhiszed, teleszalad a tüdőd az öröm vagy a megkönnyebbülés levegőjével, mosolyogva legyintesz: ugyan már. Megpróbálod a kirakat tükörüvegében J. szemével látni magad. Nem sikerül, az üveg vagy a szemed torzít.
A közértben vagy. Nyúlsz a pékáruk felé, nejlonba burkolt kezeddel próbálod megállapítani, melyik meleg még, melyik puha, kiválasztasz egy brióst, rutinnal ejted a kosaradba. Egy idős férfi áll melletted, a haja ősz, a szeme ősz, a létezése ősz, akár Istené, már megint Istent keresed mindenkiben, ő is a briósokat nézi, de nálad sokkal hosszabban, sokkal vágyakozóbban, négyszázharminc forint!, szinte kiáltja magából kifele, mint valami friss halálhírt, aztán csönd. Kivesz a másik rekeszből egy olcsó kiflit, a kosarába rakja, zavartan elfordítod a fejed, csak a sajtoknál jut eszedbe, hogy vegyél neki is egy brióst, de őt akkorra elnyelte már az ideges, istentelen tömeg. Haszontalannak és bűnösnek érzed magad, lopáson kapott rózsadombi gyereknek.
Leülsz a szokott asztalhoz a szokott kávézóban. Írni kéne megint, de nem tudsz, fejedben csak a gondolatok visszhangos hiánya, mi van, ha soha többé nem tudsz írni, ha soha többé nem tudsz mondani semmit, ami jelent valamit? Súlytalan vagy, haszontalan üres lap, a szél bármikor kedvére felkaphat, és messzire rúghat.
Írni kezdesz mégis: „Kilépsz az ajtón. A reggeli kávé az ereidben kering, erősnek, üdének érzed magad…”, satöbbi. Hülyeség, nem erről kéne beszélni, annyi mindenről kellene beszélni, de vajon mi a legfontosabb, Isten a brióssal, mondjuk? Fogalmad sincs, mi a legfontosabb. Odalép hozzád egy nő, pirulva melléd guggol, a kezedhez ér, hálás, szép szavakat mond neked.
Viszed magaddal a nő szavait, ezek biztos talajon tartanak, ahogy később a körúton sétálsz, ahogy a nap süti az arcod, ahogy madarak szállnak, ahogy a Kálvin téri irodaházak üvegein angyalszárnyakként fekszik a fény. Boldog vagy, kedved lenne röpülni a széllel.
Utazol a metrón. Egy anya ül veled szemben, mellette kisfiú, a kisfiú egyre beszél hozzá, de a nő csak nyomogatja a telefonját, a keze szürke. A kisfiú elhallgat, az anyja vállára hajtja a fejét, ül némán, néz téged, a tekintetében ott a te fiad tekintete, meg az összes gyereké, együttérzően rámosolyogsz. Meleg, elégedett érzés a mellkasodban: lám, te ellenben jó anya vagy, te a gyerekeidre mindig figyelsz, amikor mesélnek.
