Egy csodálatos csillagállásnak köszönhetően aznap jött ki a legfrissebb számunk a friss Nobel-díjas Karikó Katalinnal a címlapon, amikor az ő részvételével Budapesten megtartották Áttörések című életrajzi könyvének bemutatóját a Helikon Kiadó szervezésében. (Címlapinterjúnkat itt olvashatjátok.) Zsúfolásig megtelt a Magyar Tudományos Akadémia Díszterme, páran a folyosón rekedtek. A beszélgetést Horvát János televíziós riporter vezette, aki, mint kiderült, régi családi barát is.

A Karikó-probléma

Az életrajzi kötetből és több interjúból is tudhatjuk, hogy több évtizedes pályafutása alatt sokan voltak, akik nem hittek a munkája értékében, levegőnek nézték, mellőzték vagy éppenséggel felmondtak neki. Amikor Katalint hajnalban felhívták a Nobel-díj hírével, az volt az első mondata, hogy éppen tíz éve rúgták ki a Pennsylvaniai Egyetemről, nem gondolta volna, hogy Nobelt fog kapni. Ezt a mondatot aztán felkapta a világsajtó. „Beleálltak az egyetembe – mondta Katalin, hozzátéve, hogy a »beleállni« szót most tanulta. –

De ha most bocsánatot kér tőlem az egyetem, azzal már mit lehet kezdeni? Arra kértem az egyetem mostani vezetőjét: azon gondolkozzon el, miért nem vesztem el mégis. Azért, mert volt két ember, aki hitt bennem.”

Azt egyébként több cikk, többek között egy harvardi tanulmány is taglalja, hogyan lehetséges, hogy az akadémiai közeg nem értesült korábban Karikó és Weissman eredményeiről, vagy nem mérte fel azok jelentőségét. Ezt hívják Karikó-problémának. „Itt van ez a nő, sosem hallottunk róla. Honnan jött, milyen egyetemről? Volt neves pártfogója?” Katalin szerint ilyen és ehhez hasonló kérdések mentén dőlhetett el, hogy mekkora súllyal esnek a latba az eredményei. De ő nem a keserűségre koncentrál, hanem arra, hogy egy adott helyzetben mit tehetünk mi magunk a változásért. Ezt az életre szóló útravalót Selye Jánostól, a stresszelmélet megalkotójától tanulta. Mellesleg az, hogy egy-két évnél tovább sohasem látott előre, őt inspirálta és arra sarkallta, hogy még keményebben dolgozzon.

Negyvenhárom év házasság

Mint Horvát János is megemlíti, Katalin könyvéből sokat megtudhatunk a személyes életéről, például a boldog gyerekkorról. „A szüleim között egy hangos szó nem hangzott el” – emlékszik vissza a tudós a beszélgetés során. A könyvben a következő, megható sorokkal kezdődik a köszönetnyilvánítás: „Hálás vagyok a szüleimnek, hogy megtanítottak arra, hogy a kemény munka az élet velejárója, és csodálatos nővéremnek, Karikó Zsuzsannának, aki egyfolytában szurkolt nekem, mindig tartotta bennem a lelket. Külön is köszönetet mondok férjemnek, Francia Bélának azért, mert végig hitt bennem és a »tudományomban«, valamint lányomnak, Francia Zsuzsinak, aki minden hullámvölgyből kihúzott, és mindig bátorított. Elképzelni sem tudom, hogy a családom feltétel nélküli szeretete és támogatása nélkül mi történt volna velem.” Nővérével, Zsuzsával való nagyszerű kapcsolatáról ezt meséli még: „Jó tanuló volt, ezért nekem is annak kellett lennem. Amikor játszottunk, mindig ő lett a főszereplő, én pedig a segéd. Ha főztünk, ő volt a szakács, én a krumplipucoló, ha iskolásat játszottunk, ő a tanár, én a tanuló, ha pedig boltosat, ő az eladó, én a vásárló.”

Ami férjét, Francia Bélát illeti, elárulja, hogy napra pontosan negyvenhárom éve házasok, mire tapsvihar tör ki a teremben. Azt is megemlíti, hogy egyértelmű volt: az ő neve Karikó marad.

„Mondtam a férjemnek, ha ő nem veszi fel a nevemet, akkor én sem az övét.”

 Minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő… Ez fordítva is igaz, az ő sikere annak is köszönhető, hogy a férje végig támogatta. Sőt, a lányuk, Zsuzsi sikere is. „Hétvégente is dolgoztam, és amikor hazajöttem, nem hogy nem álltam neki főzni, hanem még egy PCR-masinát is cipeltem a hónom alatt, amit másnapra meg kellett javítani…” És Béla megjavította, ahogyan minden mást is, ami a keze ügyébe került. „Aki hozzánk érkezett, az mind azt hitte, hogy nálunk parti van, annyi autó állt a házunk előtt, amiket Béla éppen javított.”

Ez neked szól!

A Nobel-díjról hírt adó telefont is Béla vette fel, aki egy lakótelep menedzsere, és gyakran előfordul, hogy éjszaka is hívják, ha például leáll a kazán. Ezúttal azonban Béla átadta a telefont: »Ez neked szól!«

„Hajnali három óra negyven perc volt. Egy svéd akcentussal beszélő hang közölte, hogy megkaptam a Nobel-díjat, de nem igazán hittem el.

Aztán arra kért, hogy küldjek egy fényképet, és megadott egy e-mail címet, ami nobelprize.org-ra végződött. Amikor visszaszóltak, hogy megérkezett a kép, akkor kezdtem elhinni, hogy talán igaz lehet.” Amikor Horvát János arról érdeklődik, mire költi Katalin a díjakkal járó pénzt, ő annyit felel: „Megtalálom a módját, de nem szeretek róla beszélni.” Mindenesetre most, hogy özönlenek a címére az e-mailek, nem egy akad, amelyik úgy kezdődik, hogy »Küldjön nekünk tízezer dollárt!«

Arra a kérdésre nehezen tud felelni, hogy mikor kel, tekintve, hogy mostanában a sok utazás miatt váltogatja az időzónákat. Azt mondja, nagyon keveset alszik, legutóbb négy órát, előtte csak egyet sikerült, bár jetlagtől már rég nem szenved. Nyugodt időszak? Olyan nincs, mondja nevetve. Ha például kutatás zajlik, az biztosan nem hagyja nyugodni. A ballonkabátos filmes nyomozót, Colombót idézi fel, aki mindig visszafordul „csak még egy kérdés”-re. Azt mondja, a kutatás is ilyen, nyomok, izgalom, kérdés kérdés után, amelyekre, úgy tűnik, sosem kapunk választ, egyszer mégiscsak összeáll a kép, és akkor az ember nagyon boldog.

További sok boldogságot, Karikó Katalin!

Kiemelt kép: Szepesvári Petra / Helikon