Kérdés: Ötéves kisfiam nem beszél más felnőttekkel, csak a szüleivel. Az óvodában is csak a gyerekekkel beszélget, játszik, de az óvónőknek nem válaszol. Amikor négy napig egyedül maradt a nagyszülőknél, ugyanúgy viselkedett, mint itthon. Jól aludt, beszélt, evett, játszott. Amikor viszont két-három hét múlva együtt mentünk el látogatóba, már megint nem szólt egy szót sem a nagyszüleihez. Ha ilyenkor kér valamit, nekem súgja. Nem köszön, és ha rászólok, még inkább „bezárul”. Ha szép szóval próbálom rávenni, esetleg suttogva visszaköszön, de inkább integet. Három hónapos volt, amikor városról ide költöztünk, ebbe a kedves falucskába, ahol most lakunk. Jól érezzük itt magunkat. Van egy öccse, néha elég sokat civakodnak, amúgy kijönnek egymással. A fiam időre született, de azt mondták, hogy a rövid köldökzsinór visszafogta, emiatt néhány másodpercre oxigénhiány lépett fel. Mondták, hogy ennek következménye esetleg a kézügyességében fog megmutatkozni, de azzal nincs probléma. Lehet, hogy a beszédközpontban okozott valami zavart az oxigénhiány? Jártunk pszichológusnál is. Szerinte ez „lelki némaság”, melyet legfeljebb csak többévi munkával lehetne megszüntetni, ha egyáltalán meg lehet. Jártunk kineziológusnál is, de véleményem szerint havi egy alkalom kevés, és mivel kicsit idegenkedek a módszertől, itthon nem gyakoroljuk. Ön szerint mi lehet a probléma, és mi volna a teendő?
Válasz: A probléma neve: elektív mutizmus. Ez orvosi-pszichológiai szakkifejezés, válogató némaságot jelent.
A pszichológus kolléganőnek igaza volt. Ezt a tünetet egyértelműen lelki eredetűnek találták az eddigi vizsgálatok. Én sem hiszem, hogy a néhány perces oxigénhiány következménye volna (bár nem kizárható, hogy visszamaradt valamiféle érzékenység, túlérzékenység a központi idegrendszer egyes területein, ami esetleg megkönnyítette a tünet kibontakozását).
Tapasztalt szakemberek szerint a tünet hátterében nemigen található nevelési hiba, fellépése általában nem „a család hibája” – mint esetleg más gyerekkori, neurotikus tünet esetén.
A családtagok, a szülők – a vizsgáló benyomása szerint – nem vétettek semmit, a tünet mégis megjelenik.
Mint az ideges tünetek esetében általában, a rábeszélés, a győzködés nem használ. Előfordul, hogy új közösségbe kerülve – például óvodából iskolába – a gyerek tünete magától is javul, de az is, hogy ilyenkor még rosszabb lesz.
Általános érvényű szabályként talán elmondhatjuk: nem szabad beletörődni ebbe a tünetbe,
ebbe az állapotba. Ha így járunk el, ha tétlenek maradunk, sokszor az állapot mozdulatlan marad, a tünet nem javul. Ilyen esetben minél idősebb a gyerek, annál nehezebb kihozni őt ebből a „helyzetből”. Ezek a gyerekek, ha úgy kerülnek egy közösségbe, hogy ott nem beszélnek (vagy csak a gyerekekkel beszélnek), ha így ismerik meg őket, akkor viszonylag kevés az esély, hogy ugyanitt, ugyanebben a környezetben később megszólaljanak.
Ismerünk olyan kisgyereket, aki kiscsoportos korában nemcsak az óvodában nem beszélt, hanem már az óvoda utcájában sem szólt egy szót sem őt kísérő édesanyjához, holott otthon beszédes, vidám, cserfes volt. Aki ezeket a gyerekeket „beszélő” környezetükben látja, el se hinné, hogy némák is tudnak lenni. A középső csoportban aztán ez a kislány év végére suttogva, keveset már beszélt az óvodában, s végül anyjának azt mondta: a nagycsoportban beszélni fog.
Így is történt.
Persze, ezekben az években megszakítás nélkül pszichológushoz járt.
Nagy szerencséje van a pszichológusnak, ha a gyerek – mint ebben az esetben is történt – vele kezdettől fogva beszél. Ilyenkor több remény van rá, hogy türelmes együttlétek során sajátos állapotából kisegíthető (én inkább azt mondanám, hogy a támogatással megerősítve ő maga találja meg a kiutat).
Még egyszer mondom: iskolásokkal már sokkal nehezebb!
Ők általában a pszichológussal is nehezebben, lassabban állnak szóba. Óvodáskorban sokkal könnyebb segíteni. A szakembernek sokszor az a benyomása, hogy valamiféle belső eredetű neurotikus állapottal, netán „hajlammal” áll szemben, és nem találja a kiváltó okot, netán a sérülést, a traumát.
A kolléganőnek abban is igaza volt, hogy a korrekt terapeuta nem ígérheti biztosra a segítséget. De minél kisebb a gyerek, annál nagyobb ennek a valószínűsége. Tudom, hogy nehéz faluról bejárni, mégse mondhatok mást: ha egy mód van rá, ezt meg kell tenni, méghozzá legalább heti rendszerességgel. (Még jobb volna hetenként többször ebbe az oldó játékterápiába vinni a gyereket.)
Persze, én is pszichológushoz fordulnék és nem kineziológushoz, és úgy érzem, szakmai ismeretből tenném ezt, nem pedig szakmai elfogultságból (arról nem is beszélve, hogy az egyik olcsó, sőt ingyen van, az utazási költségeket leszámítva, míg a másik drága).
Ami a köszönést illeti. A kisgyerekek általában nem köszönnek, és csak iskoláskorukra bátorodnak fel annyira – ha folyamatosan látják a jó példát –, hogy köszönni merjenek. Sokszor azt sem tudják, hogy kinek mit köszönjenek, erről is az iskolában kellene felvilágosítani őket. A szülő, persze, köszön, ha ismerőssel találkozik, és könnyedén megkérdezheti a gyerektől, hogy köszönt-e, ami inkább a másik felnőttnek szóló udvariasság, a gyereknek meg aprócska jelzés, hogy bizony ilyenkor előbb-utóbb köszönni kellene. De helytelen óvodások esetében a köszönés miatt türelmetlenkedni.
Tehát amit tanácsolok: pszichológushoz, hosszan, kitartóan, rendszeresen.
Nők Lapja 1998/41. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
