Kemény Zsófi költő, író, forgatókönyvíró, slammer, Sophie Hard néven rapper. 1994-ben született Budapesten. Regényei az Én még sosem, a Rabok tovább és Az aranykor fénykora, verseit először Nyílt láng használata című kötetében gyűjtötte össze. Dramaturg szakon végzett a Színház-és Filmművészeti Egyetemen. Idén jelent meg második verseskötete, a Most vagyok soha.

Budapest. Mi jut róla elsőként eszedbe?
Most a Budapest Nagyregény. Egyébként azt hiszem, a budai-pesti ellentét. Vannak nagyon „budai identitású” barátaim, én pedig nagyon „pesti identitásúnak” vallom magam. Amikor találkozunk, előtte mindig elhangzik, hogy „Ó, én biztosan nem megyek át Budára!”, illetve „Ó, én meg biztosan nem megyek át Pestre!”. De ez persze csak vicc, egy ősi hülyeség a budapestieknél, jót szoktunk rajta nevetni, és aztán valamelyik oldalon úgyis találkozunk. Egész életemben Pesten laktam, egy berlini évet leszámítva nem éltem máshol. De nagyon szeretnék. Sőt, titokban az is megfordult a fejemben, hogy jó lenne Budát is megnézni. Világot látni. Tulajdonképpen azt jelenté, ha átmennék a Duna túloldalára. (Nevet.)

Hogyan kapcsolódsz a VII. kerülethez, ahol a Budapest Nagyregény általad írt fejezete játszódik?
A XIII. kerületben, Újlipótvárosban nőttem fel, de ez már foglalt volt, amikor elkezdtünk dolgozni a regényen, úgyhogy a VII. kerületet választottam. Itt nőtt fel a nagyapám, a Dob utcában, de később elköltöztek, úgyhogy én már nem ismertem azt a helyet. Egyszer – már felnőttként – bementem a házba, amikor véletlenül nyitva volt a kapu. Szép volt. Saját élményem a VII. kerületi bulinegyedhez kötődik, amely a kétezertízes években élte a fénykorát. Az életformám miatt – fellépések, koncertek – tulajdonképpen munkaköri kötelességem esténként eljárni.

Általában minden művészi közegnek van külön, bejáratott helye.

A könnyűzenészeknek az Arborétum, a színházas-filmes embereknek hosszú évekig az Úri muri volt ilyen a Wesselényi utcában, az utóbbi időben pedig átszoktunk a Rácskertbe. Itt még a biztonsági őrrel is tök jóban vagyok. Amikor kicsi volt a kutyám, néha elszaladt, mert tudta, hogy közel van a Klauzál téri kutyafuttató, és a biztonsági őr hozta vissza párszor, akivel jót beszélgettünk a kutyákról. Elmesélte, hogy rengeteg pitbullt nevelt fel egy kis lakásban. Ezt bele is írtam egyébként a Budapest Nagyregénybe.

Mit árulhatsz el a te fejezetedről?
Nagyjából egy éjszaka története. Kikötés volt, hogy két idősíkon kell játszódnia a történetnek, az én sztorim 1913-ban indul, ahol kialakul egy családi átok, amelyet aztán boncolgatnak a jelenben, először egy szabadulószobában, majd pedig mindenféle VII. kerületi helyszíneken.

Az volt a fejemben, hogy Budapest elég mágikus hely, és szerettem volna a mágikusságát megragadni.

Ebbe az illumináltság is beletartozik, amely meghatározza ezt az egész kerületet – a már említett bulinegyedre gondolok –, de nem feltétlenül az alkohol miatt. Éjszaka, a sötétben eleve egy kicsit módosult az ember tudatállapota. Azt próbáltam megmutatni, hogy határoz meg egy kerületet, egy helyszínt az ember tudatállapota, a várost magát hogy festi az, hogy kik lakják és azok milyenek: jól vannak, vagy agyonfrusztrált, részeg, akár bedrogozott emberek. Ennek a metaforája az átok. És közben az adja a fejezet dinamikáját, hogy egy nagyon szkeptikus fiú és egy elég spirituális lány találkozik, az ő beszélgetésüket követhetjük végig. És még egy strucc is van benne!

Budapest VII. Erzsébet (Lenin) körút – Wesselényi utca sarok 1950-ben (Fotó: Fortepan / Magyar Rendőr)

Édesapád, Kemény István is írt egy fejezetet. Vele egyeztettél menetközben?
Olvastuk egymás történetét, és emaileztünk róla, de ez egyébként az összes szerzőtársammal így volt. Igyekeztünk minél több kapcsolódási pontot keresni az egyes fejezetek között, hiszen egy regényt írtunk, nem antológiát. Kaptunk helytörténeti és civil történeteket, amelyeket összegyűjtöttek nekünk, és ezek alapján is elindulhattunk. Én például kiválasztottam egy olyan helytörténeti sztorit, amikor Houdini Magyarországra látogatott, az anyját kereste fel a VII. kerületben, a Royal Hotel pálmakertjében.

Nekem nagyon kellett ez a kapaszkodó, és még így is egy kicsit el voltam veszve.

Az addig oké, hogy 1913-ban indul a sztorim. De milyen nevet adjak a szereplőknek, milyen nevek voltak akkor gyakoriak? Már ehhez is kutatni kellett. Nyakamba vettem az internetet. De aztán újra elakadsz, hogy azt a valamit flaszternek hívták? Még lovak vannak vagy már gyakoriak az autók? Mit csináltak akkor a nők, mit a férfiak? Voltak sétapálcák? Milyen viseletben jártak? Nagyon sok kérdésbe botlasz, és ha szeretnéd pontosan és hitelesen megírni, akkor rengeteget kell kutatni hozzá. Úgyhogy nem akarok többet történelmi sztori írni! (Nevet.) Rájöttem, hogy írás szempontjából egyébként is sokkal jobban érdekel a saját korom, hogy a jelenben mi történik.

Budapest mennyire a szemtanúja vagy ihletője annak, hogy írsz?
Most van az első pár év, amikor nem járok egyetemre, nem kell felkelni és bemenni. Korábban az órák közti szünetekben leültem valahova és írogattam, most is bármikor képes vagyok jegyzetelni vagy fejben írni, bepötyögni. Most otthon dolgozom, de pont azon gondolkodom, hogy mégis jó lenne, ha fel kellene kelnem, felöltözni és elmenni valahova írni. Szóval lehetne jobban tanúja Budapest az írásomnak, pont ebben vagyok, hogy kialakítsak valami rutint. Ihletője viszont mindig is volt, igazából nem nagyon van olyasmi, ami ne Budapesten játszódott volna, amit írtam.

Van kedvenc helyed a városban?
Életem egyik legnagyobb találkozása az Úri muri lépcsőjén történt, kint az utcán, ahol ücsörögtem. De kocsmalépcsőt mondani egy kicsit ciki, nem? (Nevet.) A Margitszigeten a kisállatkert nagyon fontos gyerekkorom óta. Itt laktunk mellette, és gyakran jártunk ki, az állatokat mindig meg kellett nézni. Szoktam odamenni még most is, főleg amióta kutyám van, ő is imádja nézni a szarvasokat. Nem kedvenc helyem, de most eszembe jutott, hogy egyszer megláttam a Déli Pályaudvarnál egy átjárót, ahol van egy gyönyörű fa. Arra gondoltam, hogy úristen, ez álomszép, lépcsős is, és nagyon szép a burkolat, úgyhogy felírtam lehetséges helyszínnek, de sajnos nem emlékszem az átjáró nevére. Itt Újlipótvárosban, abban a házban, ahol felnőttem, van egy hatalmas belső udvar, és annak a közepén is van egy óriási platánfa, amin minden évben harcoltak a varjak a szarkákkal egy fészken. Évente lemeccselték, hogy akkor kié lesz a fészek, mi pedig néztük az ablakból.

Ha három szóval kellene jellemezned Budapestet, melyeket mondanád?
Dunás. A Duna meghatározó a közös családi élményeinkben, mint például a sirályetetés télen, vagy amikor márciusban végre leszedjük a karácsonyfát, bedobjuk a Dunába és nézzük, ahogy fontoskodva elúszik a Fekete-tenger felé. Valahogy a Dunán mindenkinek dolga van. Amikor zajlik a Duna télen, a jégtáblák is fontoskodva úsznak, mintha mindenki igyekezne valahova, innen el, de ide is.

A Duna „átsöpör” mindent, és szerintem ez szép.

Misztikus. A történelme is azzá teszi, nagyon sok lenyomata van a mágiának. Lehet, hogy ez maga a Duna-szindróma, amiről apám fejezetében lesz szó, de nem szpojlerezek. Otthonos. Mindig is itt éltem – egy évet leszámítva –, és azt hiszem, elég jól ismerem. El tudok benne tájékozódni majdhogynem bárhol, még a külső kerületekben is, mert imádok nagy sétákat tenni. És nagyon szeretem. Ha Budapestre gondolok, akkor tényleg érzek valami melegséget a mellkasomban.

A Budapest és én sorozat Krusovszky Dénessel készült 1. része itt olvasható. 

Kiemelt kép: Gálos Mihály Samu