Kérdés: Kisfiam másodikos. Csendes, visszahúzódó, nagyon érzékeny. Ő valahogy elkülönül a gyerekektől. Szünetben nem megy játszani közéjük, hanem a padjában ülve rajzolgat. Ha játszani hívják, azt mondja: most nem. Nagyon értelmes, az egyik legjobb tanuló. Magatartásával még csak apró gond sem volt, tanító nénije szerint példaértékű. Én mégis félek, hogy mi lesz így. Félek, hogy elnyomják majd az erősebb, agresszívabb gyerekek. Az osztályban a fiúk folyton harcost játszanak. Állandóan panasz van a magatartásukra. Félek, hogy esetleg majd kiközösítik, mert ő jó. Eddig úgy láttam, hogy nem zárják őt ki maguk közül, hanem ő zárja ki saját magát. Egyedül is jól eljátszik. Elég alacsony termetű és vékony gyerek, vékonydongájú, mimózalelkű, roppant szeretetre méltó kisfiú. De megfogja-e találni a helyét egy közösségben? Eléri-e, hogy elfogadják, és ne bántsák? Itthon nagyon eleven, szaladgál, játszik, sokat beszél, kérdez. Két testvérével roppant harmonikus viszonyban van. Egyelőre nem látom, hogy félne a gyerekektől, azt sem, hogy ideges lenne. Nyugodt az iskolában is, de mintha falat emelt volna maga és a többiek közé. Talán én tehetek róla? Vétettem azzal, hogy csak ötévesen vittem óvodába? Addig teljesen védett családi, rokoni közegben élt, ahol nem találkozott agresszióval. Az óvodában szinte megdöbbent, hogy vannak agresszív, verekedős, kötekedő gyerekek. Nem tudta, mit tegyen. Őt ugyan nem bántották. De úgy éreztem, segítenem kell. Mondtam neki, hogy nem minden gyerek egyforma, vannak ilyenek is; ha te nem szereted őket, vagy félsz tőlük, az a legjobb, ha olyan helyen játszol, ahol nem a verekedős gyerekek játszanak; így nem fognak bántani; ha mégis kötekednének veled, mondd azt nekik, hogy most miért veszekszel velem, én nem bántottalak, és hagyd ott. Lehet, hogy ezt túl komolyan vette? Ilyen marad mindig? Ha másik osztályba, iskolába vinném, lehet, hogy feloldódna? Itt a nagyobb, harmadikos, negyedikes fiúk többször is megvertek és terrorizáltak néhány elsőst, a fiamat nem. De nagyon féltem őt, mert testileg gyenge. Mit kell tennem, hogy később se érjék durva sértések, hántások? (Köszönöm a lapban megjelent válaszát, levelemre. Nem gondoltam, hogy nincs lehetőség minden levélre válaszolni.)
Válasz: Megértem aggodalmát. Rudolf Steiner, a Waldorf-iskola alapítója is ír arról, hogy a „rosszalkodó”, eleven gyerekek közül sokan a későbbiekben általában jól helyt állnak az életben, míg a magukba húzódó, csendes „túl jó” gyerekek különleges figyelemre szorulnak, mert veszélyes lehet, hogy aktivitásuk kifelé fordítása valamiféle belső gátakba ütközik.
Az Ön által leírt esetben azonban, szerintem, nem erről van szó. A gyerek otthoni elevensége, fantáziadús játékai, bizonyos fajta tekintélye az osztályban (eddig még soha nem bántották!) és könnyedén elért jó tanulmányi eredménye, mind azt mutatják, hogy aktivitása értékes és megfelelő módon kifelé is meg tud nyilvánulni. (A gyerekek – sajnos – nagyon ráéreznek arra, hogy ki az, akit bántani lehet, aki belsőleg bizonytalan és gyenge, és arra a kezdet kezdetétől habozás nélkül – és önkéntelenül – „rászállnak”.)
Arany Jánostól Móricz Zsigmondig sok kiváló ember írta meg, hogy gyerekkorában mennyire magányos, kívülálló volt. Ebben a rovatban is beszéltünk már arról, hogy vannak olyan befelé forduló (introvertált) gyerekek, akik „kilógnak” a többiek közül, nehezen barátkoznak (de ha igen, akkor nagyon tartósan, esetleg már a kilenc-tíz-tizenegyedik életévüktől). Ha előbb nem, a kamaszkorban is beállhat egy kisebb fokú, de határozott változás ebben a helyzetben.
Úgy gondolom, hogy nem hibázott, amikor ötévesen vitte a gyereket az óvodába,
és akkor sem, amikor a többi gyerek agresszivitásáról beszélgetett vele (amely ma már régen nem a Rudolf Steiner által emlegetett elevenség és rosszalkodás, hanem gyakorta messze túllépi annak természetes mértékét, s ez a gyerekek rossz állapotát jelzi).
Semmiképpen ne vigye a gyereket másik osztályba, másik iskolába. Inkább elsősorban saját anyai szorongását és félelmét kellene eloszlatnia! Hiszen most már több mint két éve – az óvoda és az iskola egy-egy éve alatt –
meggyőződhetett arról, hogy kisfia „meg tudja védeni magát”,
bármilyen furcsán is hangzik ez. Mert azt, hogy őt eddig semmiféle támadás nem érte a többiek részéről, sőt, ahogy ez leveléből kivehető, valamiféle elismertségnek örvend, azt jelenti, hogy belső biztonsága és nyugalma biztosabban védi őt, mint ahogy testi ereje védhetné.
Nem baj tehát, hogy kisfia – otthon két leánytestvére és édesanyja körében nevelkedve – olyan, amilyen. (Gondolom, az édesapa, akiről nem ír, kevesebbet van otthon.) Személyesen beszélgetve megkérdezném még, hogy önök, szülők – s netán nagyszülők – milyen gyerekek voltak (mennyire visszahúzódók, vagy zárkózottak), s milyen felnőttek most, ebből a szempontból.
Kisfia helyzetét megnyugtatónak látom,
és úgy gondolom, hogy belső biztonsága – amit a család által nyújtott érzelmi biztonság fejlesztett ki benne, és táplál – továbbra is meg fogja őt védeni a támadásoktól, inzultusoktól, ahogyan eddig megvédte.
Levelének a fentiekben nem idézett részében személyes kérdéseket is feltesz, de címét most sem írja meg. Továbbra is fennáll ugyan, hogy a levelekre csak itt, a lapban tudunk válaszolni – tehát a néhány száz levélből legfeljebb ötvenkettőre egy évben –, de ha az itt megválaszolt levélnek olyan része van, amely nem tartozik a nyilvánosságra, arra – de csakis arra – levélben is válaszolunk, ha ismerjük a kérdező címét.
Nők Lapja 1999/42. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
