Kérdés: Az én két gyerekem „alternatív” óvodába, illetve iskolába jár. Szeretnek oda járni, jól érzik magukat, betegen is mennének. De a szűkebb és tágabb családban – sőt ismerősök, barátok körében – állandó a vita. Kérdések és kételyek merülnek fel. Ha ez az óvoda vagy iskola nem válogat, mondják, akkor minek van felvételi? A szülők felvételiznek? Hogy történik a kiválogatás? Te szimpatikus vagy, te nem? Végül is akkor a szülő választ egy iskolát, vagy az iskola választ gyereket? Nem maradnak-e ki a gyerekeink valamiből, ha ebben az óvodában nem tanulnak angolt, karatét, számítógépet, nem néznek videót, tévét? Nem túl zárt, elszigetelő-e ilyen iskolába járni? Aztán a vélekedések és – szerintem – tévhitek: nem tanul semmit, aki ilyen iskolába jár, írni-olvasni se tanul meg. Ez a hülye gyerekek iskolája. Mások szerint viszont a sznobok, újgazdagok (milliomosok), lusták iskolája. Az unokabátyám szerint egzaltált művészlelkek és bolond pszichológusok járatják ilyen iskolákba lusta, elkényeztetett, neveletlen, buta gyerekeiket. Továbbá: lusta, pénzéhes pedagógusok tanítanak, akik semmit se követelnek, szabadon hagyják a gyerekeket vadulni. Az óvónő azért megy ilyen óvodába, mert itt semmit se kell csinálni, csak ül, és délután korán hazarohanhat henyélni. Ezekben az iskolákban az amerikai stílus uralkodik, felszabadult, sikerorientált gyerekek jönnek ki, ahol a tudás minimuma sincs meg a nagy hang mögött. Vagy: az én gyerekem ne legyen más, mint a többi. Vagy: az én gyerekemnek ez az iskola túl lassú, ő okosabb, visszahúzza őt ez az iskola. Nem tudna kibontakozni… Bennem is felmerült már a kérdés: van-e olyan gyerek, akinek nem való az ilyen „szeretett iskola”, s ha van, észreveszi-e ezt a pedagógus és ajánl-e a szülőknek másik iskolát, és ha igen, mikor? Néha csak úgy kapkodom a fejem, és örülnék, ha megismerhetném a véleményét, netán segítene válaszolni nekem ezekre a kérdésekre, vélekedésekre.
Válasz: Elkötelezett híve vagyok az úgynevezett alternatív iskolának, vagyis annak, hogy az iskolarendszeren belül sokféle, különböző lehetőséget nyújtó iskola működhessen. (Alternatív, ez a latin elemekből épített szó vagylagosságot, választási lehetőséget jelent, s ebből eredően: másféleséget.) Az Európa Tanács néhány évvel ezelőtt vizsgáltatta, hogy vajon az egységes vagy az erősen pluralizált, sokféleséget biztosító iskolarendszer ad-e nagyobb esélyegyenlőséget a gyerekeknek. Egyértelműen kiderült, hogy
a központosított, egységes iskolarendszerekben a gyerekek mintegy tizenöt százaléka „kiesik” az iskolarendszerből,
vagyis előbb lesz túlkoros, mint ahogy befejezné az iskolát. Ez a helyzet például Franciaországban.
Viszont Dániában, ahol több mint száz éve úgyszólván csak alternatív iskolák vannak, a kiesők aránya mintegy négy százalék!
Azt lehet mondani tehát, hogy minden gyerek megtalálja a neki való iskolát, és el is végzi.
Ezek az iskolák általában gyerekközpontú iskolák, ami nemcsak azt jelenti, hogy szeretik a gyerekeket, hanem azt is, hogy ismerik a gyerekek életkoronként változó testi-lelki-szellemi szükségleteit, és ezeket szakszerűen kielégítve, a gyerekek számára a lehető legkedvezőbb személyes fejlődést biztosítják. Ezek az iskolák – világszerte elvégzett vizsgálatok szerint – önálló gondolkodású, öntudatos, érzelmileg stabil, vállalkozó kedvű, kreatív állampolgárokat nevelnek, nem pedig füttyszóval irányítható – és tetszés szerint manipulálható – alattvalókat. Ezért lehet az, hogy egyetlen diktatúra sem viseli el az alternatív iskolák létét, és nem ad szabadságot az iskolaválasztásban és -alapításban a szülőknek.
Ami pedig a kérdéseket illeti: ezek az iskolák valóban nem válogatott gyerekeket vesznek fel, hanem – általában – alapelvszerűen ugyanolyan sokféle gyerekből álló osztályokat szeretnének összeállítani, amilyen sokféle emberből áll a társadalom. Az úgynevezett felvételi beszélgetésen meg szeretnének ismerkedni az egész családdal, a gyerek addigi élettörténetével és meg szeretnék tudni azt, hogy a szülők tudják-e, hogy hová íratják be a gyereküket, és hogy mit várhatnak, hogy később ne érjék őket csalódások. Még egy szempontja lehet a „válogatás”-nak. S ez az, hogy egy egészséges csoportnak kell összeállnia, amelyikben körülbelül ugyanannyi a lány, mint a fiú, körülbelül ugyanannyi az erőteljes fellépésű, aktív gyerek, mint a visszahúzódó, körülbelül ugyanannyi az ügyetlen, de nagyon értelmes, mint az ügyes, de kevésbé értelmes, ahogy a felnőttek társadalmában is. A „nehéz” gyerekek is bekerülhetnek, de az ő érdekük és az osztály érdeke is, hogy ne legyenek többen például egy harmincfős osztályban kettőnél-háromnál. Mert ez esetben nekik sem válik javukra a közösség, és ők is ártalmára lesznek a közösségnek.
Én úgy gondolom, hogy az alternatív iskolába járó gyerekek nem hogy kimaradnának valamiből – az én gyerekeim is alternatív iskolákba járnak –, ellenkezőleg: sokkal több lehetőségük, tapasztalatuk, élményük gyűlik össze, mint a többieknek, sokkal több olyan hatás éri őket, amelyik nem a fejhez, vagy legalábbis nem csak a fejhez, hanem az egész emberhez szól, mélyre hatol, képességfejlesztő és maradandó hatású. Meg vagyok győződve arról is, hogy nem csak az alternatív óvodákban nem tanulnak angolt, karatét, és számítógépes technikát, s nem néznek videót és tévét a gyerekek, hanem egy akármilyen jó óvodában sem.
Az én tapasztalatom szerint nem elszigetelő dolog ilyen iskolába járni, ellenkezőleg: sokkal szorosabb társaskapcsolatok jönnek létre,
a szociális miliő sokkal elevenebb. A gyerekek természetesen megtanulnak írni és olvasni, de elkerülik az írás- és olvasászavar iskolai hibából eredő kialakulását. Külföldi vizsgálatok szerint ezek a többnyire tizenkét éven át nem osztályozott és nem rostált gyerekek jobban érettségiznek, mint osztályzott és esetleg kétszer is megrostált kortársaik.
Szó sincs arról, hogy ezek az iskolák a hülye gyerekek iskolái volnának, de az igaz, hogy évtizedek óta integrálnak és képeznek sikerrel enyhe fogyatékosokat nem gyógypedagógiai osztályaikban is. A gyerekeiket ide járató szülők sajnos nem milliomosok, a tandíjak alacsonyak, profitot nem biztosítanak, nagy erőfeszítésükbe kerül – szülőknek és tanároknak egyaránt – ezeket a gyerekbarát – és meggyőződésem szerint a jövőbe mutató – iskolákat fenntartani. Az unokabátyja valószínűleg soha nem járt ilyen iskolában, és soha nem látta azokat a szociológiai felméréseket, melyek ilyen iskolákban készültek. A szülők a társadalom minden rétegéből verbuválódnak, bár a nemzetközi felmérések szerint kétségtelenül viszonylag magas a nem túl gazdag, fiatal értelmiségiek aránya. Ezek a gyerekek sokkal többet dolgoznak – kézimunkában, kézművességben és művészetekben egyaránt – mint más iskolába járó gyerekek, a pedagógusok pénze sajnálatosan kevesebb nemzetközi összehasonlításban, mint a nem alternatív iskolákban dolgozóké, viszont lényegesen több, nem egyszer az éjszakába nyúló, egész napos tevékenységet és jelenlétet kíván ilyen iskolákban az óvónői, tanári tevékenység. Az alternatív iskoláknak a nagy része jellegzetesen európai értékekben gondolkodik, célja, hogy valóban felszabadult gyerekeket – de nem neveletlen gyerekeket! – bocsásson ki. Én nem láttam még olyan gyereket, akinek ezek az iskolák „nem valók”. Másfelől: a pedagógusok állandó kapcsolatban állnak a szülőkkel, s ha gondok merülnek fel, ezt természetesen együttesen beszélik meg. (Az amerikai iskolával kapcsolatos tévhitekről majd egyszer máskor kellene beszélgetnünk.)
Ezekben az iskolákban közel egy évszázada folyik olyan érzelmi és művészeti nevelés, gyakorlati képzés, képességfejlesztés, amilyenről Kodály Zoltán álmodott, s amilyet a legújabb kutatások szerint valamennyi iskolának be kellene vezetnie.
Vélekedések, tévhitek, kérdések és kételyek mindig voltak és lesznek. Csak akkor haszontalanok, ha tudatlanságból fakadnak. A valódi kétely és kérdés nélkülözhetetlen az alternatív iskolák szülői és tanárai számára is. Előre segíti őket útjukon.
Nők Lapja 1998/42. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
