Úgy képzeltem, kell a kemó, hogy elvégezze a dolgát, és bízom a testemben meg az alternatív terápiákban, hogy helyrehozzák a rombolást utána. Fiatal és erős vagyok, 6 kezeléssel elbírok! Viszont a 6 centis tumort nem látom magam előtt, hogy megoldom. Reggel a kádban csak néztem magam elé, ott konstatáltam, hogy ez most nem izgatottság a gyomromban, hanem félelem.

Most nem egy előadásra vagy utazásra megyek, nem vizsgára, nem valami olyan dologért izgulok ami előbbre visz, hanem elindulok, rombolni fog, és pár óra múlva nem is tudom, hogy jövök vissza. De már nem sírtam, öltöztem, pakoltam, velem volt a letöltött Hypnoworld applikáció, ami nagyon hasznos társam volt a kezelések alatt. A barátnőm eljött értem kocsival, és végig velem volt amíg a vizsgálatok, konzultációk voltak. A kezelésre már nem tudott bejönni. Nagyon édes volt, próbálta a figyelmemet elterelni, nevetgéltünk.

Az első kemoterápia

A kezelést végző szakápoló Ildi, mozdulatai és a hangja is azonnal nagy tapasztalatról árulkodik. Erősen érződik a határozottság, ami alatt meghúzódva, folyamatosan jelen van az empátia. Egyszerre veszi az egészet a legkomolyabban és enged bele lazaságot, hogy oldódjon mindenki. Nagy a csend, talán belépéskor nem is köszöntem, úgy megvoltam szeppenve. 4-5 széken ülnek infúzióval bekötve férfiak és nők, némán. Van aki csak bambul, van aki olvas, néhányan talán látták, hogy bejöttem. Ildi mindent elmagyaráz, teljesen velem van, instrukciókat kapok, szóljak ha bármi van. Közben a hátán is szeme van, figyeli a többieket is. Percenként cseréli a kiürült üvegeket. (Ami nem üveg, csak fogalmam sincs, hogy hívják.) Én bekapcsolom az applikációmat, és hagyom hogy jöjjön az anyag. Be kell fogadni, hagyni kell hatni. Lassú légzés, belehelyezem a figyelmemet a testembe és szeretettel ölelem át.

Közben folyik az anyag, viszi amit kell, és gondolatban megvédem, amit ne vigyen.

2 óra múlva már végeztem. Nem volt kellemetlen, nem volt semmi szörnyűség. Otthon várt a barátom, összebújtunk. Így menni fog, tudtam, hogy minden rendben lesz.

Ekkor éreztem először valódi fáradtságot

Reggel émelygéssel ébredtem, nagyon rossz szájízzel, majd gyakori nyelések jelezték, hogy itt bizony üríteni kell a gyomromat. Megkönnyebbülés volt, és szerencsére az egész folyamat alatt párszor hánytam csak. Viszont az érzés, a testem reakciói nagyon másak voltak. Mintha megszűnt volna minden addigi ismert kommunikációm a testemmel. Teljesen idegennek tűnt ez a test, amiben ébredtem. Lomha lett, majd egyre szűkösebb, mintha az izmaim, izompólyám rám akarna feszülni. Nehéz lett, a talpam sem szerette, ahogy a földet nyomja. Agyam tompa. De nem voltam rosszul, csak olyan öreges meg fáradt? És ott éreztem először fáradtságot. Eddig nem ilyen volt. Eddig álmosság volt, vagy hosszú próbafolyamatok utáni kimerültség.

De ez most fáradtság, erőtlenség. Hú, nagyon kevés szavunk van ilyesmit leírni.

Így érezhetik magukat az idősek? Vagy akik nem gondozták a testüket? Legyen már vége, ez nagyon nem jó. És ez csak az első kezelés volt. Pár nap után minden jobb lett. Ami viszont végigkísért, az az emesztőrendszerem megborulása. Nem tudtam tiszta, tápláló ételeket enni, mint előtte. Csak a szemét-kaja vonzott, péksütemények, cukor, édesség, mindenféle szénhidrát, voltak napok amikor úgy éreztem, bélpoklos vagyok, és képtelen vagyok magamon uralkodni. A gyomorsav egy külön pokol volt, nem csak a mellkasom égett, de a fejem köré is buborékot tett. Egy újabb erős gyógyszer viszont megszüntette ezeket. A konyhámban a bogyós pult elkezdett komoly méreteket ölteni. Nem győztem magamnak mondogatni, pár hónap pikk-pakk elrepül, bírd ki.

Fotó: Sághy Tímea

Az élet, a munka és a projektek – és a legfontosabb projekt

Az életemben szinte alig vannak állandó dolgok, a munkám gyors projektek sorozata. Olyan sok helyen koreografáltam adott eseményre, pár hetes, max pár hónapos felkészüléssel. Egyik munka érte a másikat, és persze sokszor futott egyszerre 5 produkció, melyből az egyik a kreatív tervezési fázisban, a másikra épp a jelmezeket gyártatjuk, animáció, utolsó simítások, főpróba a negyedikkel, emitt még csak a zenét vágjuk stb. Mind teljesen más.

A közös csupán annyi, hogy tánc van benne, egy munkafolyamaton kell végigmenni és emberekkel együtt dolgozni. 30 éve megy ez így, jól működik, könnyedén mozgok ebben a világban, átlátom a folyamatokat, más emberek munkáját, problémák felmerülését, megoldását, úgy olvasom az embereket, mintha nyitott könyv lenne mind. Meló van, oda kell tenni, és ha van rá mód, a lehető legjobb hangulatban. Ez egy kreatív, művészi alkotásban különösen fontos. A koreográfia egy táncprodukcióban a középpontban van, de vannak olyan helyzetek is, amikor egy filmben a főszereplők körül zajlik egy báli jelenet. Hangsúlytalanul. Néha csak azért kellek, mert egy reklámban a szereplők mozdulatlanul állnak, néha meg tehetségkutatóban hetek alatt szupersztárrá kell varázsolnom egy 18 éves lányt. Lehet azt mondani, hogy néha kulcsfontosságú és néha alárendeltebb a tánc a munkámban. Ettől nekem még akkor is egyformán fontos.

Most meg itt állok egy olyan projekt előtt, ami mindennél fontosabb, teljesen ismeretlen minden eleme – hogy kell hozzáállni?

Amiben biztos voltam, kell egy erős csapat! Olyan csapat, ahol kizárólag jó energiák vannak. Tápláló, segítő, megértő, szeretetteljes, akikre mindig lehet számítani, akik drukkolnak, elismernek, motiválnak.

A Freelusion csapata Algériában fellépés előtt

Csak a támogató emberek számítanak

Ezt már nem is tudom, ki ajánlotta, hogy senki ne legyen körülöttem, aki negatív. Most, ne foglalkozzak azzal, hogy kinek mi a jó, csakis én, magam, nekem. Én legyek a Number1 és a gyógyulás. Ez nagyon jó érzés volt. Hogy én ezt miért nem csináltam meg előbb?

Azta, így is lehet élni? Hülyék és energiavámpírok nélkül? Ez egy nagy döbbenés volt, mert nem tudtam, hogy van választásom.

Nyilván tudtam, mert a social media tele van ilyen idézetekkel. De egészen eddig üres frázisok voltak. Most meg beesett, értelmet nyert.
Minden kezelés után 3 napig volt velem valaki. Egymást váltották a sógornők és barátnők, amikor a barátom nem volt velem. Voltak, akik napokig tudtak lenni, és volt, aki pár órát. Olyan jó női energiák voltak! Főztek nekem, meg lesték minden gondolatomat. Közben nagyokat beszélgettünk, elemeztük a világot, lelkiztünk, filmeket néztünk és rengeteget nevetgéltünk. Még háziasszony gyorstalpalót is kaptam, mert ezt a 7-8 csodanőt néztem, ahogy a lakásomban tesz-vesz, mindegyiktől tanultam valamit.
A 2. kemó előtt volt a Látomások bemutatója. Már erősen hullott a hajam, épp az a rész volt, hogy mosom, amikor egy vastag tincs maradt a kezemben, és a lábamnál egyre gyűltek a hosszú barna hajszálak. A veszteség érzése hatalmasodott el, a drasztikus elmúlásé, potyogtak a könnyeim – erről már olvastam, és tényleg olyan. Csörgött a telefonom. Ancsi barátnőm hív, hüppögve veszem fel. „Ó, Timi most vágasd le rövidre gyorsan, mert az ilyen hosszú, ha hullik az nagyon drámai.”

Sokaknak fel sem tűnt

És ez a praktikus tanács azonnal kirántott az önsajnálatból, intézkedtem. Kikerestem egy-két jó mullett frizurát, amit eddig sosem mertem megcsináltatni, mert túl merész, és nem is lehet nagyon variálni. Béci fogadott azonnal, és együtt könnyeztünk, majd örültünk az eredménynek, tudtam hogy ő is nagyon drukkol nekem. Ekkor még csak egy maréknyi ember tudta, mi van velem. Nem is volt feltűnő, mert a pandémia óta úgyis mindenki visszavonult, nem volt már az a nagy összejárás és bulizás minden hétvégén. Ráadásul még csak másfél éve költöztem haza Los Angelesből. Szóval messze nem volt már itthon az a pezsgő társasági életem, mint azelőtt.
Eljött a bemutató napja, mindennek örültem, pedig a darabban volt pár dolog, amit erősen le kellett nyelnem, mert nem tudott úgy megvalósulni, ahogy szerettem volna. Sok illúziót és trükköt nem tudtunk a teljes sötét hiánya miatt létrehozni, így a varázslat egy része nem történt meg. De ezt el kellett fogadnom, hiába szeretnék mindent tökéletesen. Inkább fókuszáltam a nézőkre, barátokra, a kulisszában segítőkre, az  előadókra, akik olyan fantasztikus színvonalon teljesítettek.

A Látomások bemutatója után, már a bevállalós frizurával a kincsként őrzött ruhában

A színpadi érzelmek a nézőtéren is tomboltak, volt sírás-nevetés. A kreatív csapattal megélni, hogy a papírról, jegyzetfüzetekből, monitorról valósággá válik mindaz, amiről álmodoztunk. Felvettem a 30 éve Rotterdamban vásárolt, kincsként őrzött W&LT ruhámat, amit a diploma évemben 300 guldenért vettem, kimentem a végén a színpadra és meghajoltam. (Saját hajjal, nem esett le semmilyen paróka, mint amitől korábban tartottam.) A meghajlásban rengeteg érzelem volt, a munka gyümölcse, az öröm, a hála a nézőktől, hogy kifejezik a tetszésüket. Éreztem, hogy élek, hogy ilyen ünnepet megélhetek, és ezt az érzést együtt osztjuk, fogtuk egymás kezét és csak úgy cikázott a kezünk közt az extázis. Az öltözőben pukkantak a pezsgők, jöttek torták, ajándékok és persze újabb örömkönnyek. Nagyon örültem hogy a saját hajammal szerepelek a képeken, pedig már nagyon élettelen volt. Másnap jött a 2. kezelés.

A haj, a szemöldök és a szempillák, na meg a turbán

Az első 3 kezelés a furcsa érzeteken kívül nem volt elviselhetetlen. A hajamat már én sürgettem, hogy toljuk le, mert teljesen száraz volt és megritkult. Felvettem videóra, mert ilyen még nem volt az életemben. Látszik az arcomon, hogy azt sem tudom, mit is érzek: sírnék, meg nevetnék, meg rettegek, hogy fogok kinézni. Az egyik legjobb barátom szaladt át a szakállvágójával, pikk-pakk nekiesett, már félúton volt, amikor azt mondta, „Timike ez neked nagyon jól fog állni”. Ebben maradtunk. Jól áll.

Este átjött a barátom, azt mondta hogy gyönyörű vagyok, és egy istenit szeretkeztünk. Innentől kezdve semmilyen gátlásom nem volt a kopaszságommal kapcsolatban. Isten áldja ezért is, hogy így átlendített ezen a haj dolgon. Eléggé haj- és frizuraközpontú vagyok, gyakran váltogatom a stílusát. Valójában a kopaszon kívül már mindenféle hajam volt, színben és formában is. A hosszú rózsaszínt szerettem a legjobban, Los Angelesben sokáig a modern Marilyn Monroe-t hordtam, de volt rövid fekete, számtalan frufrus, még dauerolt is a 80-as években.
Szerettem a hirtelen váltásokat. Így az első kopasz képem semmilyen megdöbbenést nem okozott az instán, csak cool, vagány, de jó. Persze még időben beszereztem egy parókát. Volt aki anyagilag támogatott benne, és volt aki elkísért megvenni. Annyira jó volt ez az összefogás, és olyan jó tudni, hogy a világon nekem vannak a legjobb barátaim! Piszok drága volt, a közelébe sem jött az eredeti hajamnak, de még amíg volt hajam, érdemes úgy elmenni a szalonba. Azt éreztem, mindegyik haj egy 10-20 évet öregít. Egy nyanya nézett vissza rám. Hosszas keresgélés után meglett a tuti. Hát jó, menjünk, be vagyok biztosítva, de nem repesek. Másnapra egy barátnőm 3 parókával jött át anyukája hordta őket anno, mikor neki kellett. Persze ettől is könnyekig hatódtam, annyira édesek. Sajnos nem passzoltak hozzám, pedig nagyon szép frizurák voltak.

A Látomások felújító próbáján rendezés közben – már haj nélkül

Otthonra vettem egy pamut turbánt, mert fázott a fejem, kint tél volt, úgyhogy sapkával bárhol elvoltam. Szinte sehova sem vettem fel a parókát. Néha volt egy-egy megbeszélés megrendelőkkel, akkor az egyszerűség kedvéért, és hogy ne kelljen magyarázkodni, felvettem. Ráhúztam egy svájci sapkát, és véletlen sem szúrta ki senki, lehetett a melóra fókuszálni. Aztán körülnéztem online mizujs, és megnyílt a kánaán. Egy ultramenő rózsaszínt és egy hullámos feketét választottam, mindkettő frufruval, így a legkevésbbé sem üvölt róla hogy nem igazi. Ezekkel gyakorlatilag teljesen elvoltam.

A rózsaszín paróka

A 4. kezelés után Dubaiba mentünk a világkiállításra, a melegben tudtam, hogy a turbán lesz a legjobb, rendeltem egy egész jót, olyat aminek a nyakánál is vannak fodrok, a kopasz nyakat szépen eltakarja. Hozzá 2 fülbevaló, és olyan mintha divatból hordanám. Amúgy nem zavart feltétlenül, ha látták rajtam, de nem is kell ezt az átmeneti állapotomat így kitenni. Egyszerűbb egy sapka és kész.
Szemöldököt akkor tetováltattam, amikor még megvolt, hogy a formáját le lehessen követni. Nagyon szép szálas technikával készült. Amikor pedig kihullott, egy igazításra visszamentem. A szempilláim fokozatosan hullottak ki. A végére szinte semmi sem maradt. Amúgy

ez okozta a legnagyobb változást – hajat, szemöldököt még lehet pótolni, de a szempillát nem.

Nincs mihez ragasztani. Teljes soros műszempillát lehetne, de az meg nagyon látszik, és műhatása van. Fotózásra jól működik, a hétköznapokra inkább hagytam. De a tekintet így azért nagyon más, mint pillával. Egy alkalommal eleredt az orrom, csak törölgettem. Nem értettem mi történik, de nem vérzett, csak valami folyt. Ekkor döbbentem rá hogy az orrszőröm is kihullott és szabad utat hagyott a takonynak. Legyen nálad zsepi!

Jövő héten folytatjuk.

Még mindig túl kevés szó esik a mellrákról, pedig a hallgatás legalább akkora gyilkos, mint maga a betegség. Papp Tímea táncművész azon ritka kivételek közé tartozik, aki mindezt megteszi, hogy felhívja nemcsak a rendszeres önvizsgálatra a figyelmet, hanem az önszeretet és élni akarás, illetve az önérvényesítés fontosságára is. Gyógyulásának történetéről ide kattintva olvashatsz bővebben – megéri.

Kiemelt kép: nőklapja.hu
A képekért köszönet Papp Timinek