Most akkor tisztázzuk: eltűntél vagy nem tűntél el?

Nem tűntem el, csak a képernyőről. Amikor annak idején azzal jöttek, hogy innentől kezdve négyszeres árat fizessek azért, hogy legyen főzőműsorom – mert mindig úgy volt, hogy mi szedtük össze rá a pénzt, leforgattuk, és befizettük az úgynevezett sugárzási költséget –, mondtam, köszönöm szépen, de tizennyolc év alatt annyit forgattam, hogy elég is belőle. Közben elindítottak egy gasztrocsatornát, aminek az én műsoraim adták legalább az egy­negyedét. Magammal kellett volna versenyeznem… 

Mit érzel most a gasztronómiával kapcsolatban? Az elmúlt években mindent megfőztél, amit lehetett?

Nem változtak az érzéseim: szeretek főzni. Lehetőleg gyorsan és logikusan. Ha valaki tisztában van az alapokkal, mondjuk, tudja, hogy ha a serpenyőben sült húst előpirítja és kiveszi, az ott maradt pörzsanyagok valamilyen ízes folyadékkal oldhatók. Ehhez már csak zsiradékot kell adni, hogy abból szósz legyen. Innentől annyifajta szószos húsa van, amennyit csak akar. A folyadék lehet alaplé, narancslé, balzsamecet, fehérbor, sárgarépalé, szinte akármi. Rajtad áll, hogy a zsiradék vaj legyen-e, tejszín vagy mogyoróvaj. A kombinációk lehetősége végtelen. A gyorsaság is fontos maradt: lehetőleg öt, egészséges hozzávalóból főzök. Annak idején, amikor elkezdtem a műsorokat, mindenki folyton cikizett – például a borsőrlővel. De csak azért, mert nem használták még Magyarországon. Nem volt parmezán, nem volt muffin. Ezek ma már mind léteznek; a gyerekemnek például egyértelmű, hogy tartunk a konyhában balzsam­ecetet. Az olívaolajjal is éppen így volt. Nagyon tiszteltem F. Nagy Angélát. Pár utcára lakott tőlem, ismertem a piacról. Említettem neki, hogy el fogok kezdeni recepteket írni, és meséltem neki az olívaolajról mint fontos hozzávalóról. Mire azt mondta, ő nagyon félne ettől, merthogy az emberek még nem használják. Én meg arra gondoltam: ha nem kezdem el mondani, akkor nem is fogják.

A gasztrokarriered beindulásában a Nők Lapjának is volt szerepe.

Bizony, és a mai napig nagyon hálás vagyok érte. Az akkori főszerkesztőnek, Molnár Gabriellának mutattam meg néhány próbacikket, hogyan és mivel szeretném megtölteni a rovatot. Végül megegyeztünk, és belevágtam. Imádtam.

Ma már talán könnyebb nagyot váltani, de tizennyolc éve még nem lehetett egyszerű, hogy disztingvált híradósból ismert gasztroarccá válj.

Akkoriban az egyik kereskedelmi csatornának voltam a műsorvezetője, ami azt jelentette, hogy esténként, hétfőtől péntekig a fél ország minket nézett. Egy idő után úgy éreztem, egy biztonságos aranykalitkában ülök. Nagyon megijedtem tőle, hogy ebben fogok megöregedni. Akkoriban jó fizetést kaptam – főleg azért, hogy a híradózás mellett semmi mást ne csináljak. Ám olyasvalakinek, akinek állandóan ötletei támadnak, ez inkább nyomasztó. Fontos persze a pénz, de az életem még fontosabb volt. Abban mindenképpen mázlim van, hogy nem túl nagyok az igényeim. Így neveltek. Ahogy látod, még mindig ugyanabban a hetvenhat négyzetméteres lakásban lakom, és nagyon szeretem. Nincs magánrepülőm, és már nem is lesz.

Semmi luxus?

Elmondom, mi az én luxusom. Például ha külföldre utazhatok kiállítást nézni. Úgy gondolom, ételre érdemes költenem, és képzőművészetre. A ruhák egyáltalán nem érdekelnek. 

Ha valaki híres, és a képernyőn szerepel, az az emberek fejében a siker netovábbja. Hogyan tudtad ilyen lazán elengedni mindezt?

Ha bárkit képernyőre teszünk, és folyamatosan mutogatjuk, rengetegen fogják felismerni, és azt gondolni, hogy ismerik. De hát nem az embert ismerik, hanem azt, amit képzelnek róla. Én rendező szakon végeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Engem már a híradóban is az izgatott, milyen legyen a műsorvezető szerepe, a kameraállások, mitől legyen az egész dinamikus. A hírnév borzasztóan relatív és csalóka dolog. Nem is szabad elhinni, mert rövid időre szól. Ráadásul a nyelvünket sokan nem beszélik, így abban a pillanatban, hogy arrébb utazol néhány száz kilométert, már a kutya sem tudja, ki vagy. Egyébként az a normális világ. Mindig azt mondom, ha valaki izgalomba jön, ha ismert emberrel találkozik: tessék elképzelni a vécén. Ő is éppen úgy trónol rajta. És ugyanannak örül, ugyanattól szorong, mint mindenki más.

Azt olvastam, te is szorongsz néha. Méghozzá a lányod miatt.

Csak a lányom miatt? Minden miatt szorongok!

Hogy kerekedsz felül rajta?

Úgy, hogy elfogadtam, szorongó típus vagyok. Inkább azt próbálom elérni, hogy ne a szorongás vigyen engem, hanem próbáljam valahogy kordában tartani, jóra használni. Az öregedés segít ebben. Az élet összes tapasztalata – és hogy közelítek a hatvanadik születésnapomhoz – sokat változtatott rajtam. Minél idősebb vagy, annál jobban tudod, érdemes-e egy problémát komolyan venni. Arra gondolok: vajon öt év múlva is fog ez még izgatni?

A lányod miatt miért szoktál szorongani?

Ez egyszerű: minden ember a gyerekét félti a legjobban. Szülőnek lenni csodálatos dolog. Számomra biztos, hogy a lányom az élet legnagyobb adománya. De azért valljuk be, a szülőség állandó készenléti állapot. A legnehezebb talán az, hogy rájöjjünk és betartsuk, hogy nem mindig kell segíteni a gyereknek. Nálatok nem volt még olyan, hogy hazajött a gyerek, hogy gáz van a barátaival? Mit lehet ezzel kezdeni? Megmondod neki, mit csináljon? De nem vagy ott, nem tudsz helyette dönteni.

Mit látsz magadból Hannában?

Érdekesebb, mi az, amiben mások vagyunk. Hanna szerencsére kiegyensúlyozottabb. Nincsenek nagy amplitúdójú elkeseredései, mint amilyenek nekem voltak ennyi idős koromban. Ő most tizennyolc, és mintha bölcsebben született volna, mint én. Sokkal jobb gyerek, merthogy én átokházi kölyök voltam ám! Verekedtem, állandóan visszabeszéltem a tanároknak, dumáltam órán. Ráadásul mindig fiúnak néztek, mert úsztam, és tüsi hajam volt. Emlékszem, egyszer egy szőke kislánnyal elmentünk a strandra, és egy néni azt mondta: „Na, egy kislánynak éppen ilyen szépnek kell lenni, mint te” – és erre megsimogatta a barátnőmet. „Egy kisfiúnak meg ilyen helyesnek, mint te” – nézett rám. Szóval Hanna sokkal női­esebb. Viszont hasonlóan mániákus és tökéletességre törekvő, mint én. Ez pedig nem a boldog élet ­receptje.

Egy közös ismerősünk azt jósolta, hogy öt év múlva a Broadwayen fog musicalt rendezni.

Adja a jóisten! Kiskorától kezdve musicalrendező, producer és színházi marketinges akar lenni. Egy musicalt úgy lát, mint egy terméket. Nemcsak létrehozni akarja, de az is érdekli, hogyan kell eladni. Ez már egy másik világ a mostani tizennyolc éveseknek, mint a mi időnkben volt. Imádom!