Mélyről indult, kétes értékű magasba jutott, és ismét a mélybe hullott. Közben pedig arról ábrándozott, hogy egyszer majd Székelyföldön lesz vadőr, hiszen már gyerekként is rajongással olvasta Széchenyi Zsigmond vagy Kittenberger Kálmán vadásztörténeteit. És csodák csodája, végül teljesült az álma, de előbb még következett néhány kacskaringó.

János Szentesen született a hatvanas évek végén, egy karácsonyi estén. Édesapja vízvezeték-szerelő, édesanyja raktáros volt egy gyárban. Tizenhárom éves volt, amikor a szülei elváltak, amiben édesapja alkoholizmusa is közrejátszott. Édesanyja új férje nem látta szívesen Jánost, és elküldte a háztól, de ő cseppet sem hibáztatja őket. Mint mondja, valóban kezelhetetlen kamasz volt: piros taréjt viselt a feje tetején, és előfordult, hogy egy hétre, se szó, se beszéd, elhúzott a Balatonra. Alkohol, kábítószer, zűrös társaság: csoda, hogy nem kallódott el teljesen, különösen azután, hogy tizennégy éves kora óta egyedül élt az egykori családi házban.

– Belém égett egy pillanat. A kanapén ülve néztem a tévét, és nevetve oda akartam szólni a mellettem ülőnek: „Nézd már…!”, majd oldalra pillantottam, és rádöbbentem, hogy nincs ott senki. Magányos voltam, és ezen az sem igazán enyhített, hogy mindig igyekeztem lányokkal körülvenni magam. 

Ha nem lett volna elég a család széthullása, egy másik csalódás is összetörte János szívét. Nem vették fel a csongrádi hivatásos vadászképző szakmunkás intézetbe, így aztán esztergályosnak tanult, ami viszont nem érdekelte különösképpen. 

Mint mondja, akkoriban nem kellett sok pénz ahhoz, hogy az ember a felszínen tudjon maradni. Ő pedig a felszínen maradt, sőt. Húszéves korára egyik sikeres biznisz jött a másik után: benzinjegy-üzérkedés, szeszcsempészet, szerencsejáték-gépek üzemeltetése. Nyíltan beszél mindenről, ma már teljesen más életet él. 

– 1990-ben egymillió-hétszázezer forintos jutalékot hozott az üzlet havonta, ami akkoriban egy igen jó lakás árának felelt meg – mondja. – Néhány hónapra rá saját céget építettem, nekem már dolgoznom sem kellett, csak cégtulajdonos voltam, ott még többet kerestem: annyit, hogy gyakorlatilag nem tudtam elkölteni. Utazgattam, szórakoztam, órákat gyűjtöttem, luxusautókat vásároltam, vadásztam a világ minden táján. Ugyanabban a  manufaktúrában gyártattam magamnak, amely a spanyol király számára készített fegyvereket. 

Amikor a legemlékezetesebb útjáról kérdezem Jánost, mégsem Costa Ricát, Acapulcót vagy Las Vegast említi. Inkább azok a helyek maradtak meg mélyen az emlékezetében, ahol az emberek a civilizációtól távol éltek. Az afrikai maszáj falvak, vagy amikor Kirgizisztánban a legközelebbi településtől nyolcórányi autóútra négyezer méter felett éjszakázott a Tien-san hegységben a pásztoroknál. 

Hogy boldog volt-e akkor? Azt hitte, igen…

Értéktelen pénz

Következő kép: János áll a százhektáros farmján, és bámulja a lovait, de nem őket látja. Kezében egy papír az orvosi diagnózissal: az agyalapi mirigy daganata. Még a harmincötöt sem töltötte be. Megkereste a legjobb specialistát, ami nem volt egyszerű, mert az éppen Japánban dolgozott. János megkérte, azonnal repüljön haza, fizeti a magángépet és mindent, amit kér. Legnagyobb megdöbbenésére az orvos leszögezte, hogy van egy várólistája, és nem fogja cserben hagyni a betegeit, még hat hétig maradnia kell. 

A poklok pokla következett, hiszen János úgy gondolta, a biztos rossz is jobb, mint a bizonytalanság. Azt a keserű pirulát is nehezen nyelte le, hogy ebben a helyzetben a pénz, ami eddig mindent megoldott, semmit sem ér… Kétségbeesésében az Úrhoz fordult. Azt kérte, csak legyen egészséges, nem számít semmi, nem kell a vagyon, csak az életét szeretné visszakapni. 

Végül elteltek a hetek, az orvos megvizsgálta, és kiderült, hogy a daganat jóindulatú – ezzel együtt veszélyes, az egész hormonháztartás működését befolyásolhatja, és többek között részleges vakságot vagy látáskiesést okozhat. János szedhetett volna egy életen át gyógyszereket, minden egyes alkalommal arra gondolva, ő beteg ember. Inkább a műtétet választotta. Sikerült. Az orvosa úgy engedte útjára, hogy teljes életet élhet. Futhat maratont, de ne akarja megnyerni, mászhat hegyet, de az ne a K2 legyen. 

– Az Úr meghallgatta az imáimat, meggyógyított. Éltem tovább ugyanúgy az életemet, és akkor egy-két év elteltével megkopogtatta a vállamat: „Mit is kértél? Mit is ígértél? Egészséget akartál, és azt mondtad, nem kell a vagyon. Hát akkor legyen kérésed szerint.” És akkor a gazdagságom regényes körülmények között köddé vált.

Hogy mit jelentenek a regényes körülmények, azt nem részletezi. Elég annyi, hogy hozzá közel álló emberek fosztották meg mindenétől. Azt mondja, ma már hálás nekik azért, mert megszabadították attól, amire valójában nem volt szüksége, és hozzásegítették ahhoz, hogy azzá váljon, aki mindig is lenni akart. De még nem rögtön.

„Hát nem tanultál eleget?”

Jött néhány újabb zavaros év, egy online hirdetésszervező rendszert működtetett, ahogyan ő fogalmaz, a „felnőttiparban”. Nem büszke rá, még akkor sem, ha ennek a világnak az igazán sötét bugyraiban soha nem merült el. Egy teológus barátja dorgálta meg. „Dobd el ezt az életet, hát nem tanultál eleget? Amit csinálsz, az nem tetszik az Úrnak.” János abban a pillanatban megvilágosodott, még aznap bement a tulajdonosi értekezletre, és közölte, hogy szeretne megszabadulni az üzletrészétől.

– Amint kiléptem az irodából, mintha mázsás súlyok gördültek volna le a vállamról, annyira könnyűnek és boldognak éreztem magam, mintha a föld fölött járnék egy méterrel! Arra gondoltam, mennyi szépséget tartogat még számomra az Úr.

Ekkoriban kereste meg Magyarország egyik topmenedzsere, hogy kezelje az ötezer hektáros farmját Zambiában. Úgy tűnt, ez lesz a várva várt lehetőség, majdnem az egész család kiköltözött, de végül becsődölt a vállalkozás.

És akkor csörgött a telefon. Máté Bence, a világhírű természetfotós hívta, akit ő fiatal korától ösztöndíjjal segített a céljai elérésében. Bence és Böjte Csaba ferences szerzetes medvelesek létrehozását vették a fejükbe, egyrészt azért, hogy javítsanak a bundások megítélésén, másrészt azért, hogy ráébresszék a fiatalokat a helyi kincsek értékére. Bence nagy gyakorlattal rendelkezett a lesek létrehozásában, azonban nem volt kapacitása üzemeltetni őket. 

Ma már egyedül János ügye a projekt, ami most már nem csak a medvelesekről szól. Erdélynek olyan arcát tudja megmutatni a vendégeinek, amit magától nem ismerhetne meg a turista. Az ötlettől a szállásig (internet nélküli kis házikótól Románia legjobb hoteljéig) és a programig megtervezi és levezényli az utazást az egyéni igényekre szabva. Jó kapcsolatot ápol a helyiekkel, ahol lehet, különböző együttműködésekbe is bevonja őket. A látogatók a szomszéd csángó asszonnyal, Katival süthetnek kovászos kenyeret, vagy egy helyi családnál fogyaszthatnak háromfogásos vacsorát. Az egyik terepjárós túra egy esztenába, a juhok és a pásztorok nyári szálláshelyére vezet. Meg lehet nézni a fejést, a sajtkészítést, meg lehet kóstolni a sajtot, ordát és zsendicét, amelyek elkészítésének titkait a pásztorok évszázadok óta generációról generációra adják át egymásnak. 

A legextrémebb kaland kétségkívül az egykori diktátor, Ceauşescu medvelesében tölteni az éjszakát, ahol az ember gyakorlatilag a franciaágyból figyelheti az állatok érkezését. Az etetőhelyen elhelyezett mérlegnek köszönhetően a meleg szobában lehet ellenőrizni a falatozó medve súlyát egy kijelzőn. Mint János mondja, ilyen medveles nincs még egy a világon. 

A tenyeréből esznek

János ma kétlaki életet él, ingázik Erdély és Csongrád között, ahol második felesége és tizenhárom éves kisfia várják haza. Két korábbi kapcsolatából van egy huszonnyolc éves fia és egy tizennyolc éves lánya is. Mint mondja, Bea a társa, szeretője, mentora, munkatársa, mindene. Nagyon sokat dolgoznak, este még az ágyból is e-mailekre válaszolnak. Kevés szabadidejében János írással töltekezik. Kalandjait két könyvében írta meg, és már készül a harmadik. Most azt az életet éli, amire mindig is vágyott. Már csak egy picit kevesebb munkáról és egy szobával nagyobb lakásról álmodik – biztos benne, hogy ez is eljön.

Ami a medvéket illeti, János jól ismeri őket, neki már a tenyeréből eszik a bocsok a kukoricát, a medvemama vigyázó tekintetétől kísérve.

– A medvék őszinte lények, semmit nem tesznek rosszindulatból, azt adják vissza, amit a másik érdemel. Ezt kellene nekünk, embereknek is megtanulnunk. 

Galéria | 3 kép