Rachel Lynde asszonyság a híres kanadai írónő, Lucy Maud Montgomery egyik legszórakoztatóbb karaktere, akit a magyar közönség leginkább az Anna vagy a Váratlan utazás című tévésorozatokból ismerhet. A különben érdemes asszony rendkívül hűen képvisel egy embertípust, akit mindannyian ismerünk a családunkból, a munkahelyről vagy a baráti társaságból: azokat, akik imádják sommás véleményüket kíméletlenül mások arcába vágni, és közben még büszkén hangoztatják is: „Ami a szívemen, az a számon!” Amikor Rachel Lynde először találkozik az örökbe fogadott kis árvával, Anne-nel, így üdvözli: „Annyi bizonyos, hogy nem a külsődért választottak. (…) Isten az atyám, hogy lehet valakinek ennyi szeplője? És ilyen sárgarépaszínű haja!” – ezzel vérig sértve szegény kislányt. De az asszonyság nem kíméli a felnőtteket és régi ismerőseit sem, legyen szó barátnője gyereknevelési elveiről, a szomszéd földbirtokos állattartási szokásairól vagy az új plébános szónoklatairól, amiket ő természetesen mind sokkal jobban csinálna. Mindenről és mindenkiről ítélkezik, méghozzá mindenféle gátlások nélkül. Hogy kellemetlen megjegyzéseinek nyomatékot adjon, általában hozzáteszi még: „Ez az igazság!”
„ÉN MEGMONDTAM!”
Ha valaki szókimondó, annak megvannak az előnyei. Sok időt és energiát lehet megspórolni azzal, ha nem kell folyton agyalni rajta, vajon mire is gondolt valójában az illető. Ha a szókimondás viszont folyamatos bántássá alakul, akkor lehet, hogy valami más áll a háttérben.
– Egy kliensem mesélte, hogy összeveszett a nagymamájával, mert úgy döntött, hogy közgazdászi diplomával otthagyja az irodai munkát, és elmegy egy elegáns kávéházba felszolgálónak – idézi fel Wertán Sára kommunikációs tréner, a Beszélgess jól alapítója. – Döntésében nagy szerepet játszott egyébként az abuzív főnöke. A nagymamája, akinek általában mindenről megvan a véleménye, kertelés nélkül közölte vele, hogy ez az elkallódás biztos módja, és majd meglátja, ő szólt időben. De olyan nagynéniről is hallottam már, aki minden adódó alkalommal elmondta a családtagoknak, mennyire felháborítónak tartja, hogy az unokahúga terhes, és még mindig nem házasodtak össze a párjával. Ezek valóban nagyon bosszantó, bántó és kéretlen megjegyzések, ám egyben lehetőségek is, hogy egy nemkívánatos viselkedést helyre tegyünk – véli a szakember. – Ha a saját módszerükkel támadunk vissza, azaz valami olyasmivel reagálunk, hogy mégis mit képzelsz, ki vagy te, hogy énfelettem ítélkezz, annak valószínűleg nem lesz foganatja. Inkább hallgassuk meg őt, és próbáljuk meg valóban megérteni. Vajon mik a félelmei, a tapasztalatai, a hitvallása, miért zavarja őt ennyire, ami velünk történik? Ebből egyrészt lehet egy jó beszélgetés, másrészt kiderülhet, hogy valós aggodalom áll a háttérben, vagy csak valamiféle régi berögződés ismétlődik, mindenféle önreflexió nélkül. Ha úgy érezzük, nincs semmiféle érdemi párbeszéd, hanem az illető tulajdonképpen csak belénk akar döfni, akkor még mindig megtehetjük, hogy azt mondjuk: „Ez már nekem bántó, mert itt már nem a jó szándékról van szó, hanem hogy hogyan tudsz nekem fájdalmat okozni.” Erre rendszerint az a válasz jön, hogy „de én csak jót akarok neked”. Amire pedig nyugodtan megmondhatjuk: „Hidd el, ha itt lennél a helyemben, te is éreznéd, hogy ez nem jó.”
PERSPEKTÍVATÁGÍTÁS
Olykor nem is direktben mi kapjuk a kritikát az ilyen típusú emberektől, hanem arra leszünk figyelmesek, hogy másokat állítanak folyamatosan pellengérre. A fentebb említett Rachel Lynde jó barátnője, Marilla Cuthbert például állandó elszenvedője ennek a viselkedésnek, és beletörődvén a sorsába, rosszallását leginkább csak szemforgatással jelzi. Néha persze mindannyiunknak jólesik egy kellemes kis pletykálás, de amikor a találkozások nagy része másról sem szól, mint jelen nem lévő emberek szidalmazásáról, az nagyon megterhelő tud lenni.
Hétköznapi megéléseinkben természetesen van helye annak, hogy másokkal kapcsolatban véleményt formálunk. Vegyünk egy egyszerű példát. A barátnőnk lát az utcán valakit, aki jelentős túlsúllyal rendelkezik, mégis viseltes leggingsben mutatkozik, és ez barátnőnkben kellemetlen érzéseket kelt. Nincs baj azzal, ha ezt kulturáltan megfogalmazza, elsősorban magának, vagy akár nekünk. Még jobb, ha azt is végiggondolja, tulajdonképpen miért is zavarja őt, mit viselnek mások. Ám ha folyamatosan ilyesmivel traktál minket, az már nekünk is túl sok lehet.
