Ősszel lett nagykorú a blogod, tizennyolc éve indítottad el a Chili és Vaníliát. Emlékszel, mi volt az első recept?
Természetesen! Illetve az első bejegyzést, amiben leírom, miért kezdek bele a blogolásba, többször visszaolvastam az elmúlt években, mindig nevetek, hogy mit összeírtam a tökfőzelékről. Várjál, az első recept is megvan: thai uborkás-garnélás saláta! Ez a tizennyolc év elképesztő, közel két évtized alatt annyi minden megváltozott a gasztronómiában.
A régi bloggerek többsége ma már nem posztol, de a te oldalad folyamatosan frissül.
A klasszikus blog műfaja mára szinte megszűnt, a digitális közeg teljesen átalakult, más lett a tempó, a forma, a terjedelem. Én azért tartottam meg az oldalamat, mert szeretek hosszú, kerek mondatokat írni, és olvasni is. A rövid formátumok a receptjeimhez sem passzolnának, mert azok nagyon hosszúak, lépésről lépésre írom le a folyamatot, hogy bárki el tudja őket készíteni. A blog a játszóterem, így megvan a lehetőségem, hogy a saját hangomon, bármekkora terjedelemben tudjak publikálni, amit csak szeretnék, legyen az történet, úti beszámoló vagy nagyinterjú, másrészt ez a receptadatbázisom.
És nem nyomasztanak azzal, hogy készíts rövid videókat?
Dehogynem, de ellenállok! Tudatosan hoztam meg a döntést, hogy nem szeretnék klipeket gyártani, nekem sok dologról van mondanivalóm, és ezt szeretném közzétenni.
Az első bejegyzésedben azt írtad, azért kezdtél bele a blogolásba, mert imádsz főzni, és ezt szereted megosztani másokkal. Úgy tűnik, ezen a téren nincs változás.
Ez a mai napig így van, nem untam meg, nem akarok mással foglalkozni. Néha elfáradok, de olyan soha nem fordul elő, hogy nincs kedvem főzni. Ha három-négy napig utazom, vagy külföldön vagyok, akkor már viszket a tenyerem, hogy végre odaállhassak a tűzhely mellé.
Az oldaladat nézegetve kirajzolódik egy út; az egzotikus, különleges, külföldi ételektől eljutottunk a hazai paraszti konyha fogásaihoz.
Ez tökéletesen tükrözi a saját életemet. Amikor elkezdtem, Brüsszelben éltem, diplomataként dolgoztam, könnyebben hozzáfértem az alapanyagokhoz. Huszonéves voltam, a munka mellett a napok a bulizásról, vendégeskedésről szóltak, a piacok tele voltak hallal, kagylóval, én pedig szívesen kísérleteztem. Amikor 2009-ben hazatértem, átalakultak a bevásárlási szokásaim, megismertem itthoni termelőket, gyakran főztem külföldieknek magyar ételeket. A falusi vonal pedig akkor jött, amikor egyre több időt töltöttem a nagyszüleim kunmadarasi házában, és évről évre jobban elmélyültem abban a közegben.
Mit szólt a közönséged a változáshoz?
Azt gondolom, jöttek velem az úton, együtt változtunk. Nagyon jólesik, amikor az őskövetők írják, hogy a blogom születésével egy időben kezdtek főzni, és a családjukban az én receptjeim alapján elkészített ételek váltak hagyománnyá, ők már ezeket adják tovább a saját gyere­keiknek. És persze vannak azok, akik a tévéből ismernek, ez egy szélesebb kör, ők a gyors, érdekes fogásokat szeretik, és azt, hogy olyan működő recepteket kapnak, amelyekben mindig van egy kis csavar.
Milyennek látod a mai magyar gasztronómiát?
Körülbelül tizenöt éve kezdődött a gasztroforradalom, de a külföldi példákon látjuk, hogy a folyamathoz kell harminc év. Mi érezhetően­ a felénél járunk, mindig vannak új séfek, új tehetségek, új piacok, új Michelin-csillag, új trend, és Budapesten már minimális utánajárással jó ár-érték arányú gasztronómiá­hoz lehet hozzájutni. A következő etap, hogy így legyen vidéken is. Az elmúlt években minden régióban nyílt egy-egy zászlóshajó étterem, ami húzza magával a környéket. Először lesz hozzá egy jó pék, majd jönnek a jó streetfoodosok, aztán a cukrászda, és kerülnek beszállítók is. Ott még nem tartunk, hogy véletlenszerűen beülsz egy bisztróba, és garantáltan jót eszel, de már bárhol vagy, ötven kilométeres körzetben biztosan találsz olyat, ahol az átlagosnál ambiciózusabb konyhát visznek. És jellemző, hogy a fiatal séfek egy része visszamegy a szülőfalujába vagy egy kistelepülésre. A minőségi, nyugodtabb élet reményében lemond a nagyobb fizetésről, és környezetbarátabb, barátságosabb körülmények között vezeti a vendéglőjét.
A gasztronómiai trendek mennyire szivárognak be az otthoni főzésbe, a családi konyhákba?
Ez generáció és lokáció kérdése, sok múlik azon, mit lehet kapni. A szupermarketeket lehet mumusként kezelni, de az emberek a hétköznapokon ott vásárolnak, és ma már nagyon sok olyan dolgot lehet kapni, amit én régen Brüsszelből repülővel hoztam haza. Vagyis van alapanyag, hozzá lehet férni az információhoz, de határozottan formálta a tömegízlést az is, hogy a tévében főműsoridőben mennek főzős műsorok. Ettől függetlenül a falu és a város között még mindig nagy az eltérés. Én nagyon kötődöm Kunmadarashoz, érzelmileg ott ragadtam, de azért is járok oda szívesen, mert szeretem látni, mi a valóság falun. Figyelem, mit vesznek, mit főznek, milyen alapanyagok után nyúlnak, nézem, hogyan öröklődnek a hagyományok, legyen az étkezési szokás vagy a tárgyak használata.
Ha valaki megkérdezi, mi a foglal­kozásod, akkor mit felelsz?
Elég bonyolult, mert a gasztrobloggerség nem a fő munkám. Azt szoktam mondani, hogy szakácskönyvszerző vagyok, végül is most jelenik meg a tizenhetedik kötetem. A főzőnő kifejezést szeretem még, mert ebben benne van a tevékenységem fizikai része, hogy rengeteget cipekedem, szeletelek, mosogatok, ami kemény fizikai munka; de benne van a dolog női oldala, a gondos­kodás, etetés is.
Mit készítesz akkor, ha valakit el akarsz kápráztatni, amikor igazán nagyot akarsz villantani?
Ez nagyon érdekes, mert mondhatnám, hogy posírozott garnélát vajmártással, de az a tapasztalatom, hogy azzal lehet a legnagyobbat villantani, ha azt főzöm, amit a másik a legjobban szeret. Ha ez a pásztortarhonya, akkor én Valentin-napra is inkább fogok a barátomnak pásztortarhonyát készíteni, mint egy elegáns fogást. Én nem azt akarom megmutatni, mennyire jól tudok főzni, hanem örömöt akarok szerezni.