A háziállatra irányuló összes eddigi kísérlet megbukott, mégpedig Zsófi, a feleségem ellenállásán, aki azt mondja, rendben, lehet háziállat, de ő egy másodpercet sem lesz hajlandó foglalkozni vele. Ez általában mindenkit eltántorít. A feleségem azt állítja, szerinte titkon mi mind arra számítunk, hogy majd úgyis ő fogja a gondját viselni az állatnak, éppen ezért jó előre kijelenti, hogy nem. (Én ezt elég méltánytalannak érzem, mert ha jól emlékszem, huszonhét évvel ezelőtt a templomban megígérte, hogy osztozik velem jóban és rosszban, tehát mindenben, és nem tette hozzá, hogy a háziállatokat kivéve.) Egyedül pedig nincs túl nagy kedvem bevállalni akkora felelősséget, amekkorát egy háziállat jelent. Természetesen mondhatnánk azt is, hogy a tulajdonosé minden felelősség, de ezzel csak magunkat csapnánk be – egy állat­tartó gyerek mögé kell a felnőtt támogatás.
Éppen ezért ért őszinte – és örömteli – meglepetésként, amikor a lányok, Johanna és Berni kitartó unszolására a feleségem házi kedvenc tekintetében engedékenyebb hangot ütött meg. Mindhárman úgy éreztük, eljött a mi időnk.
Elsőként azt kell eldönteni, milyen állat legyen. A kígyót nagyon hamar elvetettük, mert nem szőrös, nincs lába, és Zsófi fóbiásan fél tőle.
A majom sem tűnt reálisnak, ahogy a strucc sem, úgyhogy végül maradt a kutya vagy a macska. Johanna kutyát szeretett volna, Berni macskát. Mivel én is inkább kutyára vágytam volna, gondoltam, megpróbálom Bernit rábeszélni.
– Figyelj, Berni, van egy szuper jó ötletem, legyen kutyánk, és majd úgy hívjuk, hogy Cirmi, oké?
– De Tati, a Cirmi az macskanév!
– Hát éppen ez az! Majd úgy teszünk, mintha Cirmi macska lenne! Na, hogy tetszik?