Ahogy megláttam a flamingókról a képet, ahogy sétálnak a koktélozgató strandolók között, hát tudtam, ez bizony tökéletes regényhelyszín. És mint olyat, tulajdonképpen kötelező meglátogatnom. De hol is ez a strand? És hogy lehet eljutni oda? Ezeket a kérdéseket kellett először is körüljárnom.
Aruba, Bonaire, Curaçao: ABC-szigetek. Három híres, holland fennhatóság alá tartozó karibi sziget, és ha átküzdi magát az ember az olyan nehézségeken, mint hogy csak egy bizonyos légitársasággal tud odautazni Európából, ezért inkább keres valamilyen hosszabb amerikai csatlakozást, akkor már csupán a családját kell meggyőznie arról, hogy márpedig ez az út kötelező, mondhatni, „szolgálati út”. Egészen kora gyerekkoromtól, amikor is megláttam egy karibi posztert, amely fehér homokos partot ábrázolt, kókuszpálmákkal és hihetetlenül türkiz tengerrel – és fel is szereltem a falamra –, zsigeri sóvárgást érzek a tenger iránt.
Tény, hogy a páromat egyáltalán nem hozzák izgalomba a flamingók. Sőt. Szerintem egy kicsit madárfóbiás is. De a gyerek! Na ugye, egy kisiskolás lánynak van plüssflamingója, kedvenc flamingós meséje, flamingós pólója, szóval ő aztán biztosan rá tudja venni az apját egy flamingós utazásra is! „Jó, én mindenben benne vagyok, de a flamingókhoz nem megyek” – adta be a derekát végül.
A belépőt erre a különös madaras szigetre egyébként előre le kell foglalni. Ez Aruba partjaitól nagyjából ötperces motorcsónakútra található, és egy szállodalánc tulajdonát képezi. Csak akkor mehet be idegen látogató, vagyis nem szállóvendég, amikor nincs telt ház a hotelben.
Mondhatom, szerencse, hogy a szűk időablakban, a látogatás előtt egy héttel (hiszen korábban nem lehet), szombaton tíztől fél tizenegyig sikerült megvennem a jegyet, hozzáteszem, akkor még itthonról. Tehát minden készen állt egy arubai nyaraláshoz!

Bajban vagyok a számokkal

Bevallom, a dátumokat kicsit elnéztem. Vagyis, amikor megérkeztük, és megtekintettük a hotelfoglalást, felrémlett, mintha előbb járnánk egy nappal.
„Hányadika is van?” – érdeklődtem a családtól, majd amikor beigazolódott, hogy valóban elszúrtam, először megpróbáltam titokban a reptéri mosdóban még egy éjszakát hozzátenni a foglalásunkhoz. Sajnos a szállodában viszont telt ház volt.
Így kijöttem a vallomással: diszkalkuliás vagyok, és elnéztem a dátumokat.
„Pontosan mióta van ez a számokkal kapcsolatos nehézséged?” – kérdezett vissza a párom, de én már igyekeztem gyorsan találni egy szállást, különös tekintettel a félnapos repüléstől fáradt hatévesre. Nos, jelentem, szerintem megtaláltam a főváros, Oranjestadt leglepukkantabb és legfagyosabb, viszont legdrágább hoteljét, de hát így jár, aki nincs tisztában a dátumokkal. Egy vasrácsos, konkrétan börtönre hajazó, tizenhat fokra hűtött hotelszobában hajtottuk álomra a fejünket, de az is hozzátartozik, hogy előtte egy isteni, hangulatos parti étteremben vacsoráztunk, mezítláb éreztük a lábunk alatt a homokot, szóval a megérkezésünk mégiscsak kifogástalanra sikerült.
Aztán másnap reggel ébredés után átautóztunk Palm Beachre, egy szemet gyönyörködtető, mindig szellős, napos strandszakaszra, ahol várt minket a szállodánk, és az ott dolgozók voltak olyan jó fejek, hogy mindjárt reggelit is kaptunk. Akkor hát indul az arubai nyár!

Ez a kaktuszok földje!

Még a flamingós nap előtt elég sok állattal találkoztunk, többségük minimum félméteres és leguán, mindenhol, de tényleg mindenhol ott vannak, átsétálnak előtted az úton, melletted napoznak a fűben, és persze az étteremnél várják a gyümölcsmaradékokat. A madarak pedig be-berepülnek a szálloda éttermébe, és ha nem vigyázol, még a reggelidet is elviszik.
Az első nap csak kipihentük a nagy utazást. Mint kiderült, Arubán – sok egyéb karibi szigettel és parttal ellentétben – soha nincs hínár, nincs esős évszak, nemigen járnak erre hurrikánok, van viszont szél, de cserébe szinte mindig huszonöt fokos és gyönyörűen átlátszó a tenger, és úgyszólván mindig tűz a nap. Vagyis sokkal könnyebb leégni, mint bárhol, mert a szél miatt nem érezni a hőséget.
Aztán jöttek a kirándulások, igazán remek, hogy a legtöbb ilyen helyre tömegközlekedéssel, vagyis a helyi busszal is el lehet jutni.
Palm Beach, Eagle Beach, Baby ­Beach – szuper partok, az utóbbi pél­dául tényleg a „bébiknek” is, mert a víz sekély, és a strandoló kicsik-nagyok még az itt halászó pelikánokban is gyönyörködhetnek. A sziget kicsi, nagyjából százezren lakják, és azért túl sok látnivalóval nem kecsegtet. A közepén rengeteg a kaktusz, gyümölcstermesztés nincs, így áremelő hatású, hogy szinte mindent hajóval kell idehozni. Van itt híres kilátótorony, állatkert, rumfőzde, szóval elkirándulgathat az ember. Amikor este visszaértünk Palm Beachre, egyből a nyüzsgő bárok és éttermek között találtuk magunkat. Játékfüggők, figyelem, kerüljétek Arubát, mert tele van kaszinókkal!