Mostanában, és ezen legalább az elmúlt egy évet értem, teljesen más oldaladról lehet megismerni téged: podcastokat kezdtél készíteni, önálló ested lett, megint játszol színházban. Ötvenévesen újragondolod önmagad?
Igen, és ez abszolút tudatos döntés. Sosem csináltam még ilyet, de most ezt is kipróbálom. Egyébként a podcastot, amit említettél, most kicsit szüneteltetem, mert ennyi mindent nem lehet büntetlenül csinálni, hogy az ne menjen a magánéletem rovására, amire pedig egész életemben vágytam, hogy az rendben legyen. Komoly terheltsége az ilyen típusú embereknek, mint amilyen én vagyok, hogy mindig iszonyúan hasznosak akarnak lenni. De megértettem, hogy a kettő egyszerre nem megy. A fenntartható egyensúly megtalálására törekszem.
Páratlan tévés karriert mondhatsz a magadénak. Szerinted merre tart ma a televíziózás?
Sokszor temették már a tévét, ami továbbra is jól van, köszöni szépen, és még mindig nagyon sokan nézik. Rendszeresen követem a BBC-t és a Rai 1-t, ahol húsztól nyolcvanévesig lehet találni műsorvezetőket a legkülönbözőbb típusokból. Szerintem az itthoni tévézésnek az a problémája, hogy trendeket alakítanak ki maguknak, és hátrébb helyezik azokat a jól bevált arcokat is, akik az éppen aktuális trendből kicsit kilógnak. Ez számomra is problémát jelentett, és egy évvel ezelőtt ősszel komoly mélypontot okozott az életemben. Úgy éreztem, hogy sehol sem tartok, és azon töprengtem, hogy most mi lesz. Én voltam a díva, a tévézés nagyasszonya, meg ki tudja még, milyen jelzőket aggattak rám, és most meg semmi. Nem volt színház, tévé, csak önmarcangolás, hogy mi történt, rossz lettem, csúnya lettem, elmúltam? Ebben persze benne volt az is, hogy tudtam, nemsokára ötven leszek. És akkor, egy évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy profilt váltok, így született meg az önálló estem is.
Ezt kérdezni is akartam, hogy miként vetted rá erre magad, mert a Clauságokban abszolút személyes történetekkel állsz a nagyközönség elé, amelyekben lemezteleníted magad a szó átvitt és konkrét értelmében is.
Ez így van. Pedig én soha nem szerettem egyedül lenni se színpadon, se tévében, se máshol. Éppen ez jelenti azt a fordulópontot, amiről eddig beszéltünk. Egyébként csak kezdetben nehéz, egy idő után már sodornak magukkal az események. Ha egy éve nem érzem magam olyan rosszul a bőrömben, akkor ez az est nem születik meg. Az volt bennem, kell lennie valaminek, amit én magam hozok létre. Amit én írok, én adom elő, teljes egészében én vállalom érte a felelősséget. És azután már nem volt visszaút. Szükséges, hogy időnként túllépjünk azokon a határokon, amelyeket magunk húzunk meg magunknak.
Tehát saját ötlet volt a Clauságok?
Teljesen. Azt tudtam, hogy bárhol és bármikor mesélem a történeteimet, azokkal megnevettetem, elgondolkodtatom az embereket, és az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha ezeket összefűzném és színpadra állítanám. Persze tele voltam kétségekkel, vajon ez nem nagyképűség? Érdekel ez majd bárkit is? Vannak ugyan önálló estek, de olyan szinte alig, amelyik csak magáról az előadóról szól. Vajon képes vagyok én erre? Hogy átlépjek a kishitűségemen, ahhoz kellett a férjem és a barátaim, akik megnyugtattak, hogy képes leszek rá. Én írtam a szövegkönyvet és állítottam színpadra, én találtam ki a jelmezt, a zenéket, mindent. És megfejeltem még egy dologgal. Világéletemben mindenkitől azt kaptam, hogy szép, jó és ügyes vagyok, de énekelni nem tudok. Egyszer az egyik műsorban találkoztam egy énektanárral, aki azt mondta, hogy nagyon különleges hangom van, és amit énekelek, az gyönyörű, mert belülről jön. Arra gondoltam, hogy akkor tizenkilencre lapot húzok, és színpadra viszem a legnagyobb félelmemet is, ami az éneklés. Négy dal lett belőle. Az első fellépéskor, amire Szentendrén került sor, rettegtem, de a siker elsöprő volt. A végén nagyon sokan jöttek oda hozzám, hogy hálásan köszönik ezt az őszinteséget, ami nekem nagyon furcsa volt, mert én a mai napig azt hiszem, hogy mindenki őszinte: ami a szívén, az a száján. De mégsem így lehet, mert a nézők ezt emelik ki leginkább, hogy miként merek én ilyen nyíltan beszélni a hibáimról, gyengeségeimről, félelmeimről.
Az őszinteség egy módszer, mert, mondjuk, úgy tudsz a legjobban megszabadulni a feszültségtől, ha kimondod?
Nem, ez egy adottság, világéletemben ilyen voltam, csak én nem káromkodom egyet, ha bosszúság ér, hanem kimondom, amit gondolok. Bennem semmi nem marad meg, ami rossz lenne, de ez a környezetemnek nem biztos, hogy mindig jó.
De legalább akkor nem marad semmi a szőnyeg alá söpörve…
Ez inkább nőies tulajdonság, mert azt tapasztaltam, hogy a férfiak hajlamosabbak arra, hogy elfojtsák az érzelmeiket, és ez nem jó. Arra tanítom Marcellt, a fiamat is, hogy sírjon, ordítson, toporzékoljon nyugodtan, majd elmúlik, és újra kisüt a nap.
Milyen volt a Hölgyválasz premierje a Játékszínben?
Fenomenális. Tíz év után most álltam először újra színpadon egy színdarabban, egy körúti színházban. Játszottam korábban is a Játékszínben, de amikor Marcell-lel várandós lettem, leadtam ezt is. Közönségtől én ilyet nem nagyon tapasztaltam még: a Hölgyválasz előadásai után állva tapsolnak, és majd’ szétszednek minket, persze nagyon jó is a csapat. Felmerült bennem, hogy ennyi szeretetet közönségtől lehet-e máshol kapni. Ezért örök a színház, évezredek óta van, és lesz is.
A személyes jelenlétből valami egyedi és megismételhetetlen születik…
Igen, és ezért haragszom a mesterséges intelligenciára, mert a jelenlétet szünteti meg. Nemrég megkeresték a lányomat, Pankát és engem, hogy a Shrek 5-ben a főszereplő Karcsi (Gesztesi Károly színész, Panka édesapja – a szerk.) hangján szólalhasson meg, amelyet mesterséges intelligenciával generálnának. Rövid gondolkodás után nemet mondtunk. Nem engedhetjük meg, mert ezzel megássuk a színészet, a kultúra, de az egész emberiség sírját! Innentől kezdve bárki bármikor lecserélhető és helyettesíthető lesz. Valami hamis együttérzésből vagy tiszteletből fel lehet így támasztani rég nem élő embereket a hangjukon és a képmásukon keresztül. Ezt nem lenne szabad! Az életnek van egy természetes rendje; minden ember pótolhatatlan, és ez így van jól.
