Bár csak egy bizonyos társadalmi réteget érint, mégis körüljártuk a kérdést, mert érdekes tanulságokkal szolgálhat: mikor éri meg egykeresős modellre váltani, milyen buktatókkal és következményekkel járhat, és ha nem ez oldja meg a családok problémáját, akkor vajon mi?
„Én vártam őket iskola után”
– A legnagyobb lányom huszonnégy éves, pár év különbséggel két húga is született – meséli az ötvenhárom éves Melinda. – Az elsőnél egyértelmű volt, hogy otthon maradok három évig, amiből végül összesen nyolc év lett. A férjem közgazdászként mindig körülbelül nyolcszor annyit keresett, mint én, ezért nem jelentett gondot, hogy csupán az ő keresetéből éltünk. Az első perctől fogva közös kasszán voltunk, és soha nem kellett a férjemtől pénzt kuncsorognom. Mindketten magától értetődőnek tartottuk, hogy az ő munkája és az én otthoni tevékenységem ugyanolyan értékű. Nagyon élveztem ezt az időszakot. Fontos volt számomra, hogy én csomagoljam a gyerekek uzsonnáját, én várjam őket iskola után, rendben tartsam a házat, méltó módon készülhessek az ünnepekre. A férjem felajánlotta: ha gondolom, „így maradhatunk”. Ezt mégsem szerettem volna, de mivel nem hajtott a munkába való visszatérés kényszere, volt időm átgondolni, mit is akarok, és már nem a tanári állásomba tértem vissza. Elvégeztem egy tolmácsképzést, és az új szakmámban kezdtem dolgozni, ráadásul eleinte négy, majd hat, végül nyolc órában. A gyerekeimmel való kapcsolatomon a mai napig érződik az, hogy teljes lényemmel ott voltam nekik a kezdeti időkben. Sok mindent elmondanak nekem, még a titokban elszívott cigikről is tudok, sőt, nemegyszer előfordult, hogy a barátaik is velem beszélték meg a problémáikat.
Azért kezdtem Melinda történetével, mert ez lehetne a papírforma. Intelligens társ, partnerség, elegendő pénz, változatlan körülmények, rugalmas munkahely. Jó látni, hogy ilyen is van, a csillagok állása azonban ritkán ennyire harmonikus.
„Nem másnak szültem”
A negyvenkét éves Barbinak hat év alatt négy gyereke született. Tíz évig otthon volt velük, aztán visszatért a munkába, de valahogy nem találja a helyét.
– A férjem a bankszektorban dolgozik, így szerencsére sosem számított égető kérdésnek, hogy én mennyit keresek. Az sem vágott a falhoz bennünket, amikor tíz év után visszatértem a munkahelyemre, majd az első leépítésnél elbocsátottak. Igaz, az önbecsülésemnek nem tett jót, hiszen ennyi év után magam is kételkedtem benne, másra is képes vagyok-e, mint pelenkát cserélni. Sokan kérdezik, miért nem maradok otthon főállású anyának. Ezek az emberek nincsenek tisztában azzal, hogy ez csupán havi huszonhatezer-ötszázhatvan forinttal jár… És hát ne feledjük, bármi történhet a férjemmel vagy az állásával, nem tartom jó ötletnek, ha csak rá támaszkodom. Az is sokszor eszembe jut, hogy nem a semmiért tanultam annyit. Van egy környezetkutató ökológusi diplomám és egy szakfordítói képesítésem, nem szeretném a kukába dobni őket. Ugyanakkor a gyerekek körüli teendőket sem akarom feladni, bár négy aktív nagyszülő segít bennünket. Valahogy azt érzem: nem másnak szültem őket…
Barbi szívesen végezne négy vagy hat órában munkát, vagy legalább a héten néhány napot otthonról, de erre nem lát lehetőséget. Most a közigazgatásban dolgozik, ott elmondása szerint kőkorszaki viszonyok uralkodnak. Bár a feladatai online is végezhetők, a főnöke elvárja, hogy mindennap bent legyen, igaz, télen nincs fűtés, nyáron meg légkondi. Mindehhez a fizetése szabad szemmel alig látható. Akkor hát megéri?
– A férjem érzi rajtam, hogy feszült vagyok, és felajánlotta, hogy mondjak fel, pihenjek egy kicsit, és aztán találjak ki valamit. De mit? Negyvenpluszosan, négy gyerekkel ki fog utánam kapkodni? Pedig az itthon töltött tíz év végén már a férjem is örült, hogy visszamegyek dolgozni, mert teljesen beszűkült a világom, meglegyintett a depresszió szele. Tudom, hogy most tetszik neki, amikor reggelente csinosan felöltözöm, kifestem magam, és úgy megyek el itthonról. Ami azt illeti, nekem is…
„Nagy árat fizettem”
– Amikor a nagylányom hároméves múlt, a fiam pedig kettő, a férjem épp munka nélküli tanár volt, én pedig számviteli vezetőként térhettem vissza a korábbi munkahelyemre bruttó egymillió-hétszázezer forintos havi fizetéssel, ami most is szép összeg, tíz évvel ezelőtt pedig még inkább annak számított – meséli a negyvenhat éves Auguszta. – Ilyen körülmények között nem volt kérdés, hogy én leszek a kereső a családban, a férjem pedig otthon marad a gyerekekkel, bár vérzett a szívem otthagyni őket. Az elgondolás sajnos nem jött be. A férjem nem tudott helytállni, alkoholista lett. A gyerekeket heti néhány napra beadtam egy családi napközibe, a többi napon a szüleim vigyáztak rájuk. Mint később kiderült, nem az én elveimet képviselték a gyereknevelésben, kissé el is vadították őket tőlem, később sok energiámba került, hogy helyreálljon a korábbi kapcsolatunk. Mármint a gyerekekkel, mert a szüleimmel már alig beszélünk egymással. A férjemmel pedig elváltunk. Elég nagy árat fizettem ezért a történetért.
Auguszta újra férjhez ment, és a nagyok után tíz évvel ismét született két gyereke. Ezúttal a férje – egy nagy élelmiszeripari cég egyik vezetője – lett az egyedüli kereső, ő pedig otthon maradt. Mint ma már látja, ez a helyzet sem sima ügy. A férje minden újabb pár gyerekcipőért morog, ő pedig azt veszi rossz néven, ha a férje bele akar szólni a gyerekekkel kapcsolatos napi ügymenetbe: úgy érzi, az az ő munkája. A férje ráadásul – amikor a fizetése még magasabb lett – házassági vagyonjogi szerződést készíttetett, és újabban ragaszkodik ahhoz, hogy Auguszta is beleadjon a közösbe, annak ellenére, hogy nincsen keresete. Szerencsére ő ezt a korábbi megtakarításainak köszönhetően meg tudja tenni…
Nem döntés kérdése
Végül, de nem utolsósorban szóljunk azokról is, akiknél nem döntés kérdése, hogy egyedüli kenyérkeresők legyenek a családban, hanem kényszer szülte a helyzetet. Az ötvenéves, rendezvényszervező Hajni férje a fiuk kétéves korában balesetben meghalt. A kisfiúról idővel kiderült, hogy epilepsziás, enyhe jobb oldali bénulással. A fiú ma már huszonöt éves, és néhány éve támogatott lakhatás keretében egy olyan házban él, ahol gondoskodnak a biztonságáról. Hogy idáig eljutott, az az édesanyjának köszönhető, akinek róla szólt az elmúlt két és fél évtizede. Orvosok, fejlesztések, hivatalok: mennyi idő, energia, könny, küzdés – és mennyi pénz! Hajni korán bölcsődébe adta a kisfiát, hogy ő dolgozni tudjon. Túlórák idején vidéken élő édesanyját hívta segítségül, akitől olyankor azt is kérte, hozzon egy kis krumplit a kertjéből. A bölcsi, majd az ovi és a munkahely között gyalog járt – inkább szaladt –, hogy ne kelljen villamosjegyre költenie. A magasabb összegű családi pótlékon és az árvaellátáson kívül nem számíthatott más támogatásra, igaz, előfordult, hogy csak utólag értesült róla, hogy bizonyos segélyek jártak volna neki… Idővel párra talált, onnantól anyagilag is könnyebb lett – egészen addig, amíg a férfi munkanélkülivé nem vált. Akkor svájcifrank-hitelt vettek fel, amit még ma is nyögnek. Hajni mindezek ellenére derűs és erős maradt, és egy váratlan ajándékot is hozott számára a helyzet. Amilyen fejlesztésre a fiának éppen szüksége volt, abból ő az évek során megszerezte a képesítést. Ma gyerektornát vezet, Access-, One Touch-terápiát és Bach-virágterápiát alkalmaz, valamint tibeti hangtálakkal gyógyít. Amit a fia miatt kezdett el, azzal ma már másoknak is segít, pluszjövedelemre is szert tesz, és megtalálta benne önmagát.
A cégeknek változtatniuk kell
Juhos Andrea HR-szakértő nem ajánlja az egykeresős családmodellt.
– Semmilyen szempontból nem tartom jó stratégiának, ha egy nő hosszú távon otthon marad. Magyarországon a házasságok több mint fele válással végződik, tehát az az elképzelés, hogy „a férjem majd eltart”, a nők felének nem válik be. Ráadásul ha valaki nagyon hosszú ideig, mondjuk, tíz évig kimarad a munkaerőpiacról, akkor brutálisan nehéz visszatérnie. Még akkor is, ha ki merem jelenteni, hogy egy többgyerekes anyánál jobb munkaerőt aligha lehet találni, hiszen ő aztán képes priorizálni és hatékonyan beosztani az idejét. Mit tehetnek a nők, hogy könnyítsenek a helyzetükön? Azt javaslom, próbáljanak segítséget igénybe venni. Nagyszerű, ha ott vannak a nagyszülők, de saját példám alapján ajánlom, fizessünk egy segítőnek, aki belép helyettünk azokban a helyzetekben, amelyek amúgy sem jelentenének minőségi időt (ilyen például az uszodába kísérés). A cégeknek is sokat kellene változtatniuk a gyakorlatukon. Itthon ma még mindig nagyon kevés a négy-, illetve hatórás munka. Elvétve látok példát az úgynevezett job sharingre, vagyis arra, amikor két munkavállaló együtt tölt be egy teljes állást. A home office is nagy segítség, kár, hogy egyes vezetők mereven elzárkóznak előle, ami szerintem belső bizonytalanságból fakadó bizalomhiányról árulkodik.
Hiányos családtámogatási rendszer
Mint Szalma Ivett szociológus, az MTA TK Lendület Reprodukciós Döntéseket Vizsgáló Kutatócsoport vezetője mondja, a jogszabályok értelmében a kisgyermekes szülő kérelmére a közszférában lehetővé kell tenni a részmunkaidőt, de a gyakorlatban ez nem működik jól.
– A családpolitikai eszköztárból hiányzik a férfiak bevonása, a munka és magánélet összehangolására fókuszáló intézkedések. Amikor a kutatásaim során interjúkat készítek nőkkel, nagyon sokan megemlítik, hogy a babavállalás fő akadálya az, hogy félnek, hogyan tudják hosszú távon összeegyeztetni a gyermeknevelést és a munkát. Egyébként általában a nők maradnak otthon, ha például nincs elég állás. A rendszerváltás idején jelentkező válságban sokan munkanélküliek lettek, és erre gyakran úgy tekintünk vissza, hogy a nők önként vonultak ki a munkaerőpiacról, hogy a családra fókuszáljanak, de valójában ez kényszer szülte helyzet volt. Közben a nemi szerepekkel kapcsolatos vélekedések ezáltal ismét hagyományosabb irányt vettek. Ami a közelmúltat illeti, a Covid-kutatásokból kiderült, hogy bár mindenkinek nőttek a terhei, a nőkéi jobban. És itt van még a szakirodalom által „intenzív anyaságnak” nevezett jelenség is: különösen a magasabb iskolai végzettségű nők megszokták, hogy mindenben jól teljesítenek, így az anyaságban is a maximumot várják el maguktól, ezzel pedig nem könnyítik meg a saját helyzetüket.
Tartalék nélkül nem szabad
Csernok Miklós pénzügyi tanácsadó szerint nem szabad belevágni az egykeresős modellbe, ha pengeélen táncol a költségvetés.
– Mérlegelni kell: mit nyerünk, mit veszítünk? Megnyerjük a nyugodt családi életet, de az életszínvonal érezhetően vissza fog esni. A csökkentett bevételből épphogy meg tudunk élni, vagy félre is tudunk tenni? Mert a tartalékképzés folyamatos feladat, hiszen a ma bevételei nem csupán a ma, hanem a ma és a holnap kiadásaira szolgálnak, lakásfelújításra, autócserére, a gyerek oktatására és a nyugdíjra… Azt javaslom, fontolják meg, hogy nem vonulnak ki teljesen a munkaerőpiacról, csak visszább húzódnak. Mi lenne, ha mindketten hat órában dolgoznának? Egyikük viszi reggel a gyerekeket, másikuk megy értük délután. Ne akkor hozzunk meg egy ilyen döntést, ha szeretnénk meglépni, hanem akkor, ha meg is tudjuk lépni.
Fotó: Getty Images
