A kemoterápia második szakaszában, vagyis az utolsó 3 alkalommal egy másik típusú anyagot kaptam. Ennek volt egy olyan hatása, hogy legyengíti az immunrendszert, tehát jobban oda kellett figyelnem a fertőzésekre. Ennek ellenére még a kórházban, maszkban elkaptam a Covidot.
Karácsony és szilveszter után jártunk, senkivel sem találkoztam a barátomon kívül, és ő sem ment nagyon sehová, így beteg sem volt. Meghitten, kettesben töltöttük az első közös karácsonyunkat. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy lehet ez az utolsó. Noha minden ilyen gondolatot azonnal töröltem, ettől még gyakori látogatók voltak. Csodaszép három hét volt, fa, mézeskalácsház, sok ajándék, közös kedvenc karácsonyi dal, fények, gyertyák, finom ételek, ezernyi meghitt pillanat és sok nevetés. Kívülről giccses reklámfilmnek is tűnhetne, belülről meg a mellkasomat feszítette szét a boldogság.
Fotó: Instagram / @timipapp
A boldogság gyógyít
Azonban alig kezdődött el az új év, a kezelés után lecsapott rám a koronavírus.
Kis náthával, viszont annál nagyobb hátfájdalommal kezdődött, mintha csak a hátamat fedő bőr idegeire húzódott volna rá, emiatt kizárólag ülve tudtam aludni, és nagyon erős fájdalomcsillapítókkal létezni. Egy hét után aztán csillapodni kezdett. Ez volt a legszenvedősebb időszakom máig a diagnózis óta. Az 5. kemó után jött Dubai, ahol buta fejjel fagyit ettem, amit egy kétnapos szállodai szobában fetrengős hasmenéses-hányós epizód követett. De a világkiállításon látottak, a nap fénye-melege és a tenger mindent feledtetett. Egyedül a jachtról nézett naplementézést kellett fájó szívvel kihagynom. Pedig a drága cégtársam is azt mondta, hogy
gyűjteni kell a boldogsághormonokat. Az gyógyít.
Valóban ezen voltam minden nap, bármit csak legyen öröm. (Szúnyog barátom szerint „pörögj seggen minden nap, vagy akármi, csak okozzon örömöt”.) Én pedig ezeket kiegészítem azzal, hogy az öröm az, amit annak élsz meg: lehet az ablakom előtt ugráló mókus látványától hatalmas örömöt érezni, tudatosítani az érzést, meg lehet csak úgy ránézni is üresen. A tavasz illata, egy táj harmóniája, a zene, a szerelmed simogatása, a lista végtelen, a lényeg a választás, hogy eldöntöd hogy beleteszed-e a szívedet.
Amikor nem elég a smink
A 6. kemónál már nagyon fáradt voltam, az arcom is kezdett átalakulni. Már sminkkel sem tudtam, eltüntetni a kezelések hatását. Van az a tipikus „meztelen” arc a fehér bőrrel, nagyon furcsa volt látni hogy ez néz vissza a tükörből. A hiú énemet gyakran kellett nyugtatnom, hogy hamarosan vége a kezeléseknek ezek az állapotok átmenetiek és hamarosan indul az ujjáépülés.
Az a bizonyos „meztelen arc” (Fotó: a szerző)
Bizony ezen a ponton csak azt tudtam elképzelni, hogy nem a régi énem tér vissza hanem egy újat alakítok, kedvem szerint. Így az a valami, ami a rákot létrehozta, talán nem lesz már az új Timi életének része és okafogyottá válik a jelenléte. Maradjon távol örökre, kemény munkával testi-lelki irtást végeztünk.
Hogy fogtam neki az építésnek? Mivel az eleje óta ott volt ez a lágy energia, a szerető zenbuborék, ebben figyeltem magam. A lehető legtöbb figyelmet, szeretetet gondoskodást adtam magamnak. Itt értem az ételeket, testápolást, lelkem hangját, mi esik neki jól. Mindenre figyeltem, kb úgy ahogy egy anya gondoskodik a gyermekéről. Mert másról gondoskodni sokszor könnyebb, én legalább is abba a csoportba tartozom. Sokszor helyezem a másikat magam elé. Megcsinálom a vacsit neked, de én csak bekapok valamit. Sorolhatnám, hányszor szereztem inkább örömöt másnak, csak lássam, hogy boldog, extrém esetekben azért, hogy szeressen érte.
Külön fejezetet lehetne nyitni a people pleaser-témának, az önfeláldozósának, amit itthon sokan pozitív előjellel emlegetnek, az USA-ban pedig szánalmas viselkedésnek. Én egyáltalán nem akartam efölött ítélkezni.
Egyszerűen csak meg akartam nézni, milyen ha magamat szeretem, tisztelem, és mindig és mindenkor a legjobbat adom magamnak.
És ezt a legegyszerűbb dolgokkal kezdeni. Időben lefeküdni, reggel tápláló reggelit adni a legszebb tányérban, a legjobb tusfürdőt majd testolajat használni, otthon is a kedvenc puha ruhákban lenni, nem felvenni a telefont, ha épp fontosabb dolgom van. Lehet épp egy jó fim is. Felvenni a sapkát a hidegben, betenni a vizet, harapnivalót a táskámba indulás előtt, hogy ne legyek kiszolgáltatott ebben a gluténnel teli világban. Rengeteg apró dolognál szembesültem azzal, hogy hányszor nem választom a legjobbat, mert „jól van ez így”, „nem baj”, „ugyan, hagyd csak”. Nem és nem! Nincs többé degradálás, elbagatellizálás.
Fotó: Instagram / @timipapp
Máskor is elmentem sétálni, okoztam örömöt magamnak, nyilván. De
ha most megyek sétálni, abban van egy extra töltet, olyan, ami előtte nem. Gondoskodó, szerető energia.
A napi rutinom része lett a reggeli testolajozás, ahogy megyek végig minden porcikámon arra gondolok mennyire szeretem, mennyire hálás vagyok érte, hogy így végig csináltuk az egészet, hogy ilyen jó társam, hogy ilyen nagyszerű szervezet, hogy jön velem és én nagyon fogok vigyázni rá. Hű társak vagyunk, itt vagyunk egymásnak, és sok-sok örömöt okozunk, amíg csak itt vagyunk. Ezután néha táncolok, néha csak átmozgatom az izületeimet, tekergek egy jól esőt. Annyira feldob ez az emelkedett érzelmi állapot, hogy a napom további részére is kihat. A legcsodálatosabb változás pedig az, hogy egyre több ember fordult felém és mondta el hogy szeret. Azt hiszem, sziklák gördültek le a szívemről, olyanok, amikről fogalmam sem volt, hogy ott vannak. Az egyik legnagyobb ajándéka ez volt ennek az időszaknak. Jobb lett volna nem így rájönni, ki tudja, lehet ez kellett hozzá…
Az utolsó kezelés
Az utolsó kezelés (Fotó: a szerző)
És eljött az utolsó kezelés napja. Ildikónak nem tudok eléggé hálás lenni. Nézem ahogy fáradhatatlanul dolgozik, érkezik a csőpostán az anyag, beköti, közben valakibe branült szúr (lehetne ő a magyar vénasuttogó), egy rossz nézésből már látja, ha valakinél indul egy allergiás reakció, vagy amikor nekem leesett a cukrom, két másodperc és intézkedett. Hatalmas a felelőség, iszonyat a forgalom. Vajon ő gondoskodik magáról annyira, mint rólunk?
Lement az utolsó csepp, leragaszt, még egy utolsó pillantást vetek a falon lógó koktélos festményre. Micsoda humor: a piros kemónak pont ilyen a színe.
Persze lehet, hogy csak én láttam bele. Ildi szereti Olaszországot. Elköszönök minden módon, csak azt nem mondom, hogy viszont látásra. Gondolatban nagyon megölelem, és hátra se nézek. Az ajtóban ott a harang, amit az utolsó kezeléskor szoktak megkongatni. Ezerszer elképzeltem, ahogy megrángatom azt a kötelet. Itt a nagy pillanat. Bimm bamm, és már itt sem vagyok!
Jövő héten folytatjuk. Előző részeket ide kattintva olvashatod.
Kiemelt kép: nőklapja.hu
