Cikkünk létrejöttében együttműködő partnerünk a Líra Könyv.

Korábbi interjúidban olvastunk arról, hogy nehezen adod ki a kezeid közül a szövegeket, sokszor visszatérsz hozzájuk, szeretsz időről időre friss szemmel rájuk nézni. Mesélnél a második kötet születéséről, a szövegek „elengedéséről”, a gyűjtemény szerkesztési elveiről – miben volt más ez az alkotói folyamat, mint az első novelláskönyved esetében?
Az új kötet szövegeinél még szigorúbb voltam magamhoz, az írásaimhoz, és többet dolgoztam magával a kötettel mint egésszel. Az első könyvnél szinte maguktól álltak össze novelláskötetté a szövegek, ezeket a történeteket viszont  már első perctől kötetbe terveztem, kötetben láttam. Ez a könyv ráadásul sokkal változatosabb. Változó a novellák terjedelme, és a megszólaló hangok is különbözőek. Van férfi beszélő, női beszélő, olyan, akiről nem derül ki a neme, idősebb, fiatalabb, külföldi, van benne „te”, van benne „mi”. Azzal kísérleteztem, hogy hogyan lehet ugyanarról az érzésről, élményről különböző hangokon beszélni. A történetek ábrándozásról, vágyakozásról, hiányról, magányról szólnak, nők vagy férfiak, húszévesek vagy nyolcvanévesek hangján.  

Hogyan szűröd át magadon a történeteket? Beszélgetés közben, a másik felet hallgatva vagy egy nagyobb társaságban előfordul, hogy elraktározod a hallottakat jövőbeli irodalmi alapanyagnak?
Nagyobb társaságban inkább megfigyelő vagyok, és feltűnnek olyan apró mozzanatok, mint hogy hogyan nyúlnak egymáshoz a jelenlévők, miféle gesztusokkal, mi módon reagálnak egymásra. Nem tudatosan ugyan, de megmaradnak bennem mondatok, mozdulatok, és később, amikor írok, felbukkannak, előjönnek a tudatalattimból. Például a Nils és Agnieszka című novella egy nyelviskolai élményből fakadt, a legelső mondatokból, amit egy nyelvtanulás során elsajátítunk.
Sokszor találkozom egyébként olyan történetekkel, amik elsőre jó irodalmi témáknak tűnnek.

De engem nem vonzanak annyira azok a történetek, amelyek szinte kiáltanak azért, hogy megírják őket.

Én más jellegű történeteket látok érdekesnek. Például egy anya és lánya elképzelt nyaralását, mint a Naptejet hozol? című novellában, vagy egy olyan nap leírását, amikor az elbeszélő arra vár, hogy elered-e az eső.

Harag Anita: Valakire mindig gondolni kell (Magvető, 2023, lira.hu)

És sosem félsz attól, nem aggaszt az a gondolat, hogy minden történetet megírtak már?
Mindig ugyanazokat a történeteket meséljük, de engem az izgat, hogy el tudom-e mondani őket autentikusan, csak rám jellemző módon, úgy, hogy az közben érdekes is legyen. Egyébként engem nem is a történetek érdekelnek igazán, inkább nyelvet találni, például a vágyakozáshoz, a féltékenységhez, az ábrándozáshoz.

Látod magad előtt az olvasót írás közben? Milyen visszajelzéseket kapsz, kik a te olvasóid?
Nem szoktam konkrét olvasót magam elé képzelni, igyekszem általános emberi tapasztalatokról írni, amik mindenkivel és bárkivel megtörténnek. Soha nem volt célom csak egyetlen generációnak írni. Az Évszakhoz képest hűvösebb egyik könyvbemutatóján odajött hozzám egy ötvenes férfi, hogy a lánya mutatta neki a kötetemet, és mennyire szerették mindketten. Nagyon örülök az ilyen visszajelzéseknek.

Bár az írásaid mindig az egyénről szólnak, a monológokon átsejlik a társadalom, a külvilág, a hétköznapok valósága. Szerinted milyen a mai modern társadalom lelkiállapota? 
Igen, az egyes emberek életein keresztül is jól rá lehet látni egy országra, városra, társadalomra. Például látom, hogy nagyon sok a szorongás az emberekben – és itt magamról is beszélek. Szorongó világban élünk, nehéz is ezt feldolgozni, az új kötetem szereplői is vágyakoznak valami elérhetetlen után. Úgy vélem, ez a hiányérzet, ez a vágyakozás valami más után, az, hogy másvalakik akarunk lenni, más életre vágyunk, nem csak hazai jelenség, hanem globális, egyetemes. Az itthoni valóságunk talán a Magnólia lakópark című novellában jelenik meg legerőteljesebben, ott nagyon sok minden megfogalmazódik abból, ami ma történik Magyarországon.

Íróként mennyire fenyeget a kiégés veszélye?
Nem az irodalomból élek, van egy nyolcórás munkám, aminek semmi köze az íráshoz. Ez egyfelől szabadságot ad,  nem kell „kényszerből” írnom, másrészt meg is nehezíti az alkotást, mert nem tudok annyit foglalkozni vele, amennyit szeretnék. Mert nem csak az írás fontos, hanem az olvasás is. Olvasás nélkül nem lehet írni, és mindkettőhöz idő kell.

Érdekel az irodalom és a könyvújdonságok? Akkor kövesd figyelemmel a Fidelio és a Líra Könyv kéthetente szerdán jelentkező, Lírástudók című irodalmi podcastját Grisnik Petra műsorvezetésével.

Kiemelt kép: Valuska Gábor, köszönet a fotóért a Lírának