Kérdés: Kislányunk hat hónapos. Már harmincegy éves voltam, amikor megszületett, mégis a fiatal, kezdő anyák bizonytalanságával és kételyeivel küszködöm. Az első gondunk az, hogy néhány hete Dorottya nem szívesen marad egyedül. Bömbölni kezd, ha kimegyünk a szobából, és csak akkor nyugszik meg, ha valaki bejön. Elrontottuk? Hagyjam sírni hosszabb ideig? A szívem azt súgja, ne hagyjam. Vagy rosszul gondolom? De mit csináljak? Nem lehetek egész nap mellette. Gond az alvás is. Egyelőre még szoptatom, és ő este így alszik el. Napközben alig alszik, de akkor is vagy a mellemen vagy a babakocsiban szenderedik el. Pedig álmos, nyűgös. Tanácstalan vagyok. Hagyjam, hogy álomba sírja magát? Egyszer megpróbáltuk: húsz perc után aludt el. Rossz volt hallgatni. A harmadik az utazás. Szüleink és testvéreink messze laknak tőlünk. Már két alkalommal is elutaztunk Dorkával, és ott töltöttünk egy-két éjszakát. Jól bírta a rajongók rohamát, a szokatlan, idegen helyet, ahol, persze, ott állt a saját járókája a játékaival, és ott voltak a szülei is. De vajon tényleg nem zavarja-e őt mindez, érdemes-e kimozdulni ilyen kicsi babával, és ha igen, milyen hosszú időre, milyen gyakran? Kérem, segítsen!
Válasz: Bizonytalanságát és kételyeit, azt hiszem, mindnyájan átéljük és átéltük, anyák és apák, első gyerekünk – sőt első gyerekeink! – körül (mert a gyerekek, a testvérek egymástól egészen eltérő helyzeteket és jelenségeket tudnak produkálni).
Mégis, amiről ír, az egészen természetes. A tudomány is számon tartja, hogy
hat-nyolc hónapos korban a gyerekeknél fellép az úgynevezett szeparációs szorongás.
A szeparáció szó elkülönítést jelent latinul. A fontos és jól ismert felnőtt – többnyire anya – „elkülöníti”, magára hagyja a gyereket. Ez szorongást vált ki. Ez a szorongás a fejlődés velejárója, abból fakad, hogy a gyerek már ismeri, és nagy biztonsággal felismeri a számára fontos személyt – akivel egynek érzi magát –, többnyire az anyát (akit a vigasztalásban az apa, vagy esetleg más is helyettesíthet). Ha a gyerek látóteréből – érzékelési teréből – kikerül ez a fontos ember, akit ráadásul saját részének, „világának” érez, elveszettnek érzi magát, és bömbölni kezd. Igaza van abban is, hogy ez az állapot együttérző megnyugtatást igényel. Jelenlétet.
Miként lehet ezt megoldani? Hogy a mama ne legyen a szobába láncolva, és végezhesse dolgát?
Szerencsés, ha több helyiségben is van járókája a gyereknek,
vagy könnyen át lehet vinni a járókát oda, ahol az anyja van. Szokás ilyenkor a gyerekeket különböző ülésekbe is ültetni, fektetni, ennek hátránya, hogy a mozgásfejlődést visszafogja. (De híressé vált megfigyelésből tudjuk, hogy akár sötétben lekötözve tartott gyerek – ahogy régen az albán anyák tartották gyerekeiket elrejtve a fiúkat kereső és összeszedő török megszállók elől –, ha az anyja vele van, megfelelően fejlődik, a mozgásbeli elmaradását később gyorsan behozza, míg az anya nélkül, de szabadon mozgó gyerek súlyosan károsodik és elmarad fejlődésében.)
Ami pedig a szoptatva altatást illeti: sok gyerek alszik el szopva.
Szoptatva altatni kezdetben talán kényelmes, de később egy kicsit megnehezíti az önálló alvásra szoktatást. Ennek ellenére nem javasolnám, hogy erről most, a szeparációs szorongás kezdeti időszakában próbálja Dorkát leszoktatni. Némi – de a mostaninál kevesebb és kisebb intenzitású – sírás árán ez később is sikerülhet.
Napközben tényleg kell még aludnia a gyereknek, ahogy ezt álmossága, nyűgössége jelzi is. Itt felmerül a kérdés: milyen önöknél a napirend? Vajon lemennek-e sétálni nagyjából mindig ugyanabban az időpontban? A kisgyereknek nagyon fontos, hogy a szokások jól érzékelhető ritmusában éljen. Gyakori, hogy az álmos, nyűgös kisgyerek – bár a szokások betartott ritmusa otthon is megkönnyíti elalvását –, akkor alszik el, amikor eljön a séta ideje, és a ringó kocsiban toljuk a szabad levegőn. Egy darabig érdeklődve bámul fölfelé – pláne, ha még faágakat, rezgő leveleket is láthat –, s szinte azonnal megnyugszik, amikor elérünk a megszokott útvonalra, és hamarosan elszenderedik. Órákat is képesek így a kicsik aludni, akár az egész séta ideje alatt, és többnyire még akkor sem ébrednek fel, ha az egyenletes ringás megszűnik, mert megállunk a kocsival. Ha valami hirtelen nagy zaj fel nem riasztja őket, gyakran csak arra ébrednek, hogy hazaértünk, netán vetkőztetni próbáljuk őket – ezt később már nem tesszük, hanem inkább kinyitjuk rájuk az ablakot –, vagy átemeljük az ágyba. (Ezt tapasztalva, később, amíg fel nem ébred, a kocsiban hagyjuk.)
Ami pedig az utazást illeti, higgyen a tapasztaltnak: igen, jól bírhatja a gyerek – bár a körülrajongás kissé fárasztó –, ha szülei és megszokott tárgyai vele vannak.
Nők Lapja 1998/43. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
