Szandi, megvan még a piros sapkád? 

Sajnos az eredeti, amelyik Fenyő Miklósék szekrényének polcáról esett le, amikor tizenhárom évesen fellépőruhát kerestünk nekem, már nincs. Pedig számomra sokat jelentett, azóta is minden nyilatkozatomban kérem, hogy aki azon az ominózus 1996-os Fenyő-koncerten elkapta, adja vissza, de senki nem jelentkezik, gondolom, ereklyeként őrzi otthon… Az történt, hogy Miklós bátyám, ahogy kislánykorom óta hívom, meginvitált a koncertjére vendégnek, és én megleptem azzal, hogy újra felvettem a piros pöttyös ruhámat meg a svájci sapkámat. Remek volt a hangulat, és amikort a Lesz twist, igen című duettünket énekeltük – van benne egy olyan rész, hogy a „sapka messzire repül” –, lelkesedésemben behajítottam a sapkámat a közönség közé. De már röptében megbántam. ­Később kaptam ugyan egy ugyanolyan sapkát a rajongóimtól, de azt már nem viseltem koncerten, furcsa is lenne negyvenhét évesen.

Azért én még ma is el tudnám képzelni rajtad, de ez az én nosztalgiámról szól. Nehéz volt kitörnöd a tiniénekesnő kategóriából? 

Még ma is küzdök vele, holott harmincnégy év telt el az első lemezem megjelenése óta. Hiába, az emberek szeretnek skatulyázni, és engem elkönyveltek annak a kis tinilánynak, aki cukin énekel. Mivel a rádió nem játssza az új dalaimat, nehéz megmutatni a közönségnek, milyen a mai Szandi. Pedig sok mindent kipróbáltam azóta, itt van például a légtorna, amellyel egy tévéműsor kapcsán kötöttem ismeretséget 2018-ban, s később több ilyen produkcióm is volt a Magyar Nemzeti Cirkuszban és a Fővárosi Nagycirkuszban. Mivel nem kapott akkora publicitást, még ma is azt kérdezik tőlem, ha felfedezik valahol: te ilyeneket is tudsz? A zenével is szeretek kísérletezni, az utóbbi években volt néhány rockos produkcióm az Edda zenészeivel, Alapi Pistivel és Gömöry Zsolttal. Eddig összesen húsz albumom jelent meg, legutóbb 2019-ben a Bolond nyár, ami egy hét alatt aranylemez lett, de Japánban is jelent meg lemezem. Nem beszélve a rengeteg tévéműsorról, amelyekben akár zsűritagként is szerepeltem. Természetesen a koncertjeimen még ma is eléneklem a Tinédzser l’amourt, a Szerelmes szíveket meg a Nyugi dokit, mert a közönség hallani akarja, és én nem akarom megtagadni azt az egykori tinilányt, aki voltam, de nyilván már másképp, áthangszerelve adom elő őket. Az új Nyugi doki a személyes kedvencem. 

Térjünk még vissza kicsit a kezdetekhez! Felteszem, te már kisgyerekként énekesnő szerettél volna lenni.

Eszembe sem jutott! Nem hiszed el, de amikor már két lemezem megjelent, ötszázezer eladott albumnál jártunk, és nyolcadikban az osztályfőnököm feltette a kérdést, mi szeretnék lenni, még mindig az volt az első reakcióm, hogy állatorvos. Akkor esett le a tantusz, hogy már kétszeres platinalemezes énekesnő vagyok! Minden abba az irányba vitt, hogy énekesnő legyek, utólag is azt gondolom, hogy a jóisten jelölte ki az utamat. Kezdetben csak együtt dúdolgattam a hat évvel idősebb nővéremmel, Vikivel a dalokat, amelyeket Toldy Máriánál tanult. Aztán kilencévesen elvitt magával egy énekórára, de Marika néni nem akart elvállalni, mondván, még túl kicsi vagyok, a záróvizsgákon azonban szívesen látott. A következőn elénekeltem Jimmy Osmond Mother of Mine című dalát, és akkora sikert arattam, hogy még egyszer elő kellett adnom. Anyukám az első sorban sírt a meghatottságtól. 

Tizenkét évesen aztán megnyerted a Mini Tini poppályázatot, amit a Modern Hungária együttes írt ki, és attól fogva nem volt megállás.

Arra a versenyre a nagymamám nevezett be, titokban. Én meg gondoltam, ha ennyire akarjátok, elmegyek. Fenyő Miklós azonban pont nem volt jelen, mert a zenekar akkor vált szét. Néhány héttel később azonban Viki egy Old Boys-koncertre indult a barátnőjével a Petőfi Csarnokba, és megpillantotta Fenyőt a keverőpultnak támaszkodva. Odament hozzá, hogy a húga nyerte meg a Modern Hungária pályázatát, nem hallgatna-e meg. Felmentem hozzájuk, és elénekeltem néhány Barbra Streisand- meg Whitney Houston-számot, hogy nagy ívű dallamokat mutassak neki. „Tudsz valami mást is?” – kérdezte. „Például rock and rollt” – válaszoltam. Amikor elénekeltem neki Brenda Lee I’m Sorry című dalát, szerintem akkor döntötte el, hogy ezzel a kislánnyal foglalkozni szeretne. Egy év múlva megjelent az első lemezem, a Kicsi lány, s utána sorban a többi. Senki nem tudott volna úgy elindítani a zenei pályán, ahogy Miklós bátyám, azóta is hálás vagyok neki ezért. Négy lemezt készítettünk együtt, utána szétvált az utunk, és a többin már a férjemmel, Bogdán Csabával (az Első Emelet, majd a Solaris együttes gitárosa, zeneszerző, producer – a szerk.) dolgoztunk, de a barát­ságunk azóta is töretlen.

Csabival hogy találkoztatok? 

Ó, az is izgalmas sztori! Tizenhat évesen a nyári turnémon ő lett a zenekar gitárosa. Beléptem az első próbára, és azonnal éreztem, hogy valami megmagyarázhatatlan szál köt össze minket. Két hónapig azonban csak nagyokat beszélgettünk, majd elcsattant köztünk az első csók. A révkomáromi koncert után, az Európa Hotelben, stílusosan az első emeleten. Két év múlva odaköltöztem Csabihoz, azóta is együtt csinálunk mindent. Végtelenül alapos és korrekt, mindenben számíthatok rá a lemezfelvételektől kezdve a koncertjeim megszervezéséig és technikai lebonyolításáig. Most is itt ül mellettem, menedzserként. Rengeteget tanultam tőle, főleg a színpadi kommunikációról, hiszen neki akkor már sokéves tapasztalata volt ezen a téren. Ma is mindig mindent megbeszélünk, hajnalban hazaérve is még órákat tudunk beszélgetni.