Két felkunkorodó szélű, kis méretű fekete-fehér fénykép került a kezembe. Nem volt dátum a hátán, de felismertem. 1959, nyár, a falusi nagymamám temetése. A másik 1909, nyár, tanyasiak vannak rajta. Egy kisbaba pólyában, az édesanyja ölében. Kalapos gazda mellettük. Fiatal nagyszüleim. A kisbaba lesz majd az édesapám.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány.
Hajnalban, a virradattal kelt, sötét éjszakában a csillagokkal feküdt. A haját reggel szép hosszú varkocsba fonta, este kibontotta, fehér inge fölött szépen megfésülte, könnyen bomló fonatot hajtogatott belőle, úgy feküdt a párnájára. Amikor letette a fejét, már olyan fáradt volt, hogy megkezdett imádságát rendre elaludta. De Gizellának megbocsátotta öntudatlan mulasztását az Ég. Könnyű lépteket, egyszerű gondolatokat és vasakarattal nehezített, igyekvő természetet kapott örökül. Amikor pedig eljött az ideje, istenfélő, csöndes embert, Andrást rendelte mellé. A vőlegénye katonaviselt, megbízható legényember volt, kapott volna minden ujjára akárhány leányt. De ő csak a büszke Gizellát választotta. Tehette.
Tanyásgazdának jelölte a birtok jószágkormányzója. Az esküvő után vihette az új asszonyt a pusztára. Saját, frissen meszelt, kommenciós lakásába. Vitte is. Három falun mentek át, három falu nézte a két felmálházott szekeret, amin az ifjú házasok Savanyúkútra érkeztek.
Telt-múlt az idő, sok tél fordult tavaszba, ugyanennyi nyár vitte kincseit az őszbe. A rendelt időben a házaspárnak leánykái születtek, sorban hárman, s közéjük megérkezett anyjának szemefénye, apjának büszkesége, egyetlen fiacskájuk.
Még gyenge volt Gizella, arca fehérebb, mint a fehérített vászon, szoptatós a kisfiával, amikor egy reggel a tejeskocsis üzenettel tért vissza a faluból. Másnap egy fotográfus ember jön, öltözzön mindenki ünneplőbe, suvickolja ki az ábrázatját, ha látni akarja magát a fotográfián, amit az az úrféle csinál.
Másnap reggel még a cselédgyerekek is megmosdóztak Savanyúkúton. Miután az úr megérkezett, pohár hideg kútvizet kért, nagy körülményesen lerakta az apparátját, elrendezte az embereket, és a lelkükre kötötte, meg ne mozduljanak. Az úrféle a fölállított állványa mögé, egy fekete huzat alá bújt. A tanyasiak ültek rezzenetlenül. Egyedül Kőrös, a kutya rázta meg a fejét, ő nem fogad szót holmi városi jöttmentnek.
Hát így született a régi fotográfia, elöl, mint poros gyöngyszemek, a cselédgyerekek lábujjai. A képen, ölében kisfiával, még szelíd fiatalasszony Gizella, senki nem szólítja ténsasszonynak. De eljön annak is az ideje.