Lassan két hónap telt el a világszenzációnak számító barlangi mentés óta. Jól van, doktornő?

Igen, mert mára szinte lecsengett a  dolog. Nem beszélni szeretek, hanem csendben tenni a dolgom.

Viszont a történtek után sokat nyilatkozott, így megismerte ország-világ.

Hát ez a hírnév meglepett, szinte sokkolóan hatott. Tudom, hogy a barlangászás, a mentés misztikus esemény, érdekli az embereket.

Egy hétig nem látta az eget, a napot. Mivel várták a kollégái?

Sörrel, ez volt a meglepetés a barlang bejáratánál. 

Hősnek érzi magát?

Egyáltalán nem. Persze határfeszegetéssel, néha a korlátaim átlépésével tettem, amit tennem kellett. De hogy ez a mentés sikeresen ért véget, az rengeteg ember precíz, összehangolt, óriási erőfeszítést igénylő munkájának eredménye.

Megszokhatta, hiszen orvosként is csapatban, másokkal összehangoltan dolgozik.

Igen, a műtőben, az intenzív osztályon is így dolgozunk, de ott sokkal kevesebben, mindössze néhányan, itt pedig több százan voltunk. A körülmények pedig túlzás nélkül voltak harctérinek nevezhetők.

Miért lett orvos?

Az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumba jártam, de mindig a természettudomány érdekelt. Számomra jó ideig kérdés volt, hogy mérnöknek vagy orvosnak menjek. Építészmérnökként képzeltem el magam, de a járművek is érdekeltek, lenyűgöztek a gőzmozdonyok, imádom nézegetni ma is a szerkezetüket. Aztán a matematika nehézzé vált, az integrálszámítás nem igazán ment. Úgy döntöttem, orvos leszek. De milyen? Humán vagy állatorvos? A tanáraim tanácsolták az előbbit, azt mondták, jobban illik a lelki alkatomhoz.

És örül, hogy hallgatott rájuk? 

Igen, és a szakterületemet, az aneszteziológiát és az intenzív terápiás szakorvoslást is szeretem, bár eleinte bizonytalan voltam, melyik irányba induljak az egyetem után.

Végül miért ezt választotta?

Mert érdekes, sokrétű, és nagyon kreatívnak kell lenni. Továbbá fontos rálátni a társszakmákra. Tudnom kell, milyen hatása lesz a sebészi beavatkozásnak, képben kell lennem az operáció minden részletét illetően. Egy intenzív osztályra minden területről érkezik beteg. Nekem fontos, hogy van benne manualitás is, például kanülöket helyezünk be, egy-egy beavatkozásnál anatómiai képleteket kell elérni különböző eszközökkel. 

A betegek az altatóorvost általában nem ismerik. Nem hiányzik a kontaktus?

Ez érdekes és igaz, az emberek általában nincsenek tisztában az aneszteziológia jelentőségével. A legtöbb pácienst nem érdekli, ki altatja. Előfordul, hogy az operáció előtt elküldöm a beteget egy vizsgálatra, és kikéri magának: de a sebészem ezt nem mondta! Ilyenkor néha azt válaszolom: viszont én altatom, az én felelősségem, ha meghal a műtőasztalon. Ez a fajta kommunikáció a munkámmal jár, megszoktam.

A barlangban is következetes volt?

Nagyon, ott még a megszokottnál is szigorúbbnak kellett lennem. Mark okos ember (Mark Dickey amerikai barlangász – a szerk.), tudta, mi a baja, tisztában volt vele, hogy a gyomorvérzése végzetes is lehet, mégis elvárta, hogy tájékoztassam, és folyton próbálkozott valamivel. Egyik nap, amikor szigorúan néztem, viccesen azt mondta: „Tudod, Zsófi, én amerikai vagyok, nekem jogom van ahhoz, hogy kockáztassam az életemet.” Elmosolyodtam, bólintottam, és tettem, amit szakmailag a legjobbnak láttam.

Ismerték egymást?

Jó ideje igen, több expedíción vettünk már részt együtt, tartottuk a kapcsolatot, Mark a barátom. A törökországi útja előtt vele vacsoráztam Budapesten. Személyes felelősséget éreztem iránta.

Milyen ember a barátja?

Maximalista, biztonságra törekvő, és remek barlangi mentő, óriási szaktekintély az Egyesült Államokban. Hogy túlélte ezt a váratlan gyomorvérzést, aminek semmi előjele nem volt, az ő optimista, mindig bizakodó hozzáállásán is múlt.

Ne kicsinyítse a saját szerepét.

Ez nem cél, mert nagyon kemény volt, akadt krízishelyzet is. És minden nagyképűség nélkül mondom: van egyfajta speciális tudásom. Egyébként, aki nincs barlangi körülményekhez szokva, és ahhoz, hogy állandó fáradtsággal küszködve lát el betegeket, pszichésen és fizikálisan sem bírta volna. A kórházi munka engem megedzett, váratlan fordulatok az intenzív terápiában, a sürgősségi ellátásban naponta előfordulnak, és az orvosnak gyorsan, logikusan, higgadtan kell döntenie. A művelet különlegességét itt a  hely, a mélység, a külvilágtól való elzártság jelentette.

Balassagyarmaton, a Dr. Kenessey Albert Kórházban dolgozik. Mit szóltak a helyzethez, hogy azonnal indulnia kell menteni?

Nyilván hiányoztam, de a kollégáim megoldották a helyettesítésemet. Hátizsákkal a hátamon éppen az albérlet ajtaját zártam, indultam a kórházba, amikor a Magyar Barlangi Mentőszolgálattól hívott dr. Nagy Dénes, és elmondta, mi történt. Az igazgatónk, dr. Tóth Judit maga is barlangi mentő, tudta, miről van szó, tudta, hogy erre Magyarországon kevés orvos alkalmas, és azonnal elengedett. Gyorsan történt minden, reggel jött a hír, este Sándor Zsolt, Mészáros József, Nyerges Attila és én elrepültünk Isztambulba, másnap,  tíz után néhány perccel, hárman beléptünk a barlangba.

Hosszú út visz ezernegyven méter mélyre?

Úgy két kilométeres, tizenhárom óra alatt tettük meg. A lejutásra alig emlékszem, hajtott az adrenalin, az, hogy Markot életben találjam, és hogy leváltsam Jessicát, a menyasszonyát, aki addig ellátta. 

Tizenhárom óra csomagokkal soknak tűnik.

Hát sok is. Öt többkilós zsákunk volt, nálam egy, a társaimnál kettő-kettő. Orvosi felszerelés, derékaljak, hálózsákok, palackok, edények, étel.

Milyen ételt vittek a mélységbe?

Tésztás levesport, kolbászt, sajtot, szalonnát, kávét, teát, elektrolittablettát. Vitaminos italport is ittunk, melegen, isteni az íze három fokban…