De mik is azok az érzelmek? Az érzelmek szubjektív állapotok, a környezetünkben bekövetkező változásokra adott reakciók. Meghatározó szerepet játszanak a gondolkodásunkban és a viselkedésünkben egyaránt. Jeffrey Young, a sématerápia megalkotója szerint az érzelmek szabad kifejezése fontos emberi alapszükségletünk. Ahhoz, hogy kiegyensúlyozott és harmonikus személyiségű emberekké váljunk, gyerekkorunkban szükségünk van rá, hogy sírhassunk, amikor fájdalom ér, hogy kifejezhessük a félelmünket, ha valamit ijesztőnek érzünk, de arra is, hogy önfeledten nevethessünk, ha éppen boldogok vagyunk. Bár azt gondolnánk, mi sem természetesebb ennél, a legtöbb családban létezik az érzelmeknek az a köre, amelyekkel nem szeretnének szembesülni, mert vagy nem tudják, hogyan kezeljék őket, vagy nem illik bele abba a tudattalan hiedelemrendszerbe, amit minden család kialakít magának, és egyik generációról a másikra átad. 

„Tartsd magad!”

Nóra a harmincas évei végén járt, amikor váratlanul elveszítette édesanyját. A környezetében mindenkit sokkolt a hír, Nórán azonban semmi nem látszott. Nem sírt, nem esett kétségbe. „Tettem a dolgom” – mondja évekkel később, amikor először beszélgetünk. Higgadtan, összeszedetten intézte a temetéssel kapcsolatos dolgokat, fogadta a vidékről érkező rokonokat. Összesen két nap szabadságot vett ki, a temetés másnapján már ott ült az irodában, és pontosan úgy vezette le a tárgyalásokat, mint bármikor korábban. A barátnője ugyan megkérdezte, biztosan jó ötlet-e ilyen gyorsan lerázni magáról a gyászt, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna, ő azonban fölösleges kötekedésnek érezte a kérdést. „Nem kell mindenkinek összeomlania” – válaszolta, és ezzel le is zárta a témát. 

Egészen addig, amíg másfél évvel később a közös képviselő fel nem hívta, hogy anyja üresen álló lakásában csőtörés történt, így a szerelőknek sürgősen be kellene jutniuk, legyen kedves azonnal beengedni őket. Nóra anyja halála óta először járt a lakásban. Ahogy belépett, azonnal szúrni kezdett a mellkasa, elöntötte a hideg veríték. Miközben levegő után kapkodott, anyja hangja visszhangzott a fülében: „Tartsd magad!”. Kicsi lányként, valahányszor elsírta magát vagy félt valamitől, anyja erősen megszorította a kezét, és a fogai között szűrve a szót a fülébe suttogta: „Tartsd magad!”. Nóra lassacskán megtanulta, hogy nehéz érzéseire nem kap vigaszt, azokkal egyedül kell megküzdenie. Mint sokan mások, akik ilyen környezetben nőnek fel, ő is az elfojtást „választotta” mint megküzdési stratégiát.­ Ez természetesen nem a tudatosság szintjén zajlott, sokkal inkább öntudatlanul tanulta meg ezt a megoldást. Több év telt el egyre súlyosbodó pánikrohamokkal, mire segítséget kért. 

Már a beszélgetések elején nyilvánvalóvá vált, hogy Nóra édesanyja, aki egyedül nevelte egyetlen gyermekét, saját fájdalmait, nehézségeit is összeszorított foggal viselte. Nóra egyszer sem látta sírni vagy elérzékenyülni, bármi történt, anyja kihúzta magát, és csak a feladatokra koncentrált. A nehéz érzések világa olyan sötét labirintusnak tűnt, ahová jobb be sem tévedni. A minta ebben az esetben is ragadós volt. Az érzelmek kezelését mindannyian gyerekkorunkban sajátítjuk el. A környezetünk reakciói mutatják meg, milyen megoldások közül választhatunk. Szerencsés esetben a szüleink nyitottan és elfogadóan állnak a gyermekkorban még kontroll nélkül felbukkanó érzelmeinkkel szemben. Ha például elesünk, felhorzsoljuk a lábunkat, és keservesen sírunk, nem azt mondják, hogy „katonadolog”, hanem vigasztalón leguggolnak hozzánk, majd megnevezik az érzést, valahogy így: huh, ez most biztosan fáj. Ezután átölelve, ringatva tartanak, amíg el nem múlik az éles hasogatás, amivel azt a tudattalan üzenetet közvetítik, hogy az érzelmek, legyenek bármennyire gyötrelmesek, mégiscsak kibírhatók. Ezek a hétköznapi helyzetekben történő észrevétlen tanítások formálják a gyermek későbbi érzelmi intelligenciáját. Ha a szülő a saját gyerekkorában nem tanulta meg, hogyan kell egy ilyen helyzetben éretten reagálni, nehezen találja meg a gyermekét segítő válaszokat. A gyermek fájdalma előtt tehetetlenül és kiszolgáltatottan áll, így minél előbb szeretne szabadulni a feszültségkeltő állapotból. A „tartsd magad”, „katonadolog” vagy „szedd össze magad” típusú mondatok mind a szülők gyermekkori hiányairól árulkodnak. A meg nem élt érzelmek azonban krónikus feszültséget generálnak. A kapcsolataink megsínylik, ha nem tudunk vagy nem merünk nyíltan beszélni mindarról, ami bennünk zajlik. Az érzelmek elfojtása nemcsak magunktól, de másoktól is eltávolít, áthatolhatatlan falakat emelve közénk. Valódi, autentikus énünk pedig ott árválkodik a falak mögött. 

Száműzött jókedv

Mielőtt azt gondolnánk, csupán a negatív érzelmek kerülhetnek tiltólistára, hadd mondjam el, hogy egyes családokban az örömnek és a felszabadult boldogságnak nincs helye. Ha a családot feldolgozatlan trauma érte, ez megakadályozhatja őket, hogy engedélyt adjanak maguknak a pozitív érzelmek megélésére. Így volt ez Péter esetében is, aki alig hétévesen veszítette el akkor hároméves öccsét egy balesetben. A kisfiú belefulladt a kertjük végében futó patakba. A család összeomlott. A veszteség ordító fájdalma mellé a mardosó bűntudat is befészkelte magát: kinek kellett volna jobban vigyáznia, mi lett volna, ha… Megválaszolhatatlan kérdések kergették egymást, miközben a család gyásza alig enyhült. ­Vezeklésül minden jókedvet, boldog pillanatot száműztek az életükből. A napok csendes egyhangúságban teltek. Péter megszokta ezt az állapotot, ideje nagy részét a szobájában tanulással töltötte. Aztán teltek az évek, megházasodott, gyerekei születtek. És ekkor jöttek a problémák. A gyerekek jókedve egyszerűen irritálta. Feszült, ideges volt, amikor a kicsik felszabadultan hancúroztak, legszívesebben elmenekült volna a közelükből. Csak lassan értette meg, hogy az otthonról hozott jókedvletiltás és az apaként megélt feszültség kapcsolatban lehetnek egymással. Fokozatosan kezdett tisztulni a kép, míg ráébredt, ő az örömnélküliségével próbált lojális maradni a szüleihez, miközben valami megmagyarázhatatlan mágikus elképzelés szerint a boldogság hiányával a tragédia megismétlődését igyekezett távol tartani a családjától. 

A tudattalan összefüggések felszínre kerülése végre lehetővé tette, hogy elkezdjen egészséges viszonyt kialakítani a saját és mások érzelmeivel. Megtanulta, hogy minden érzelemnek helye és ideje van, és akkor ad érett válaszokat, ha érzelmei illeszkednek az aktuális helyzethez. Így, amikor a gyerekek kacagva szaladnak hozzá, amikor hazaér, az adekvát válasz az, ha felkapja őket és velük nevet, hiszen a hazatérése örömteli pillanat a kicsik számára. Eleinte még érezte a feltörő bűntudat feszültségét, olyankor néhány relaxációs gyakorlatot alkalmazott, így képes volt kontrollálható szinten tartani az ingerültségét. Ahogy teltek a hetek, egyre ritkábban és egyre kisebb intenzitással jelentkezett a nyomasztó érzés.

Ahogy néhai nagymamám bölcsen mondogatta, a fájdalomnak meg kell adni, ami a fájdalomé, ám ez minden más érzelemre is igaz. Mentális egészségünkhöz elengedhetetlen, hogy megtanuljunk bánni az érzelmeinkkel: felismerni, megkülönböztetni, megélni, megnevezni, kimutatni, szabályozni őket. 

PortréFotó: Fiala De Gábor, illusztráció: Getty Images