Cserna-Szabó András 1974-ben született Szentesen. József Attila-díjas író, újságíró, a „regényírás Tarantinójának” is nevezik. 1998 óta publikál, számos novelláskötet, regény, gasztronómiai témájú írás szerzője. Írt drámát, forgatókönyvet és rendhagyó szakácskönyvet is. Tavaly jelent meg Zerkó, Attila törpéje című regénye.

Budapest. Mi jut róla elsőként eszedbe?

Az, amikor tizennyolc éves koromban felköltöztem ide. Mentem a Nyugatiból a koleszba. A budapesti emberek nagy része ugyanis nem budapesti. Most két budapesti lakos beszélget, miközben én szentesi vagyok, te meg debreceni. Ha például a magyar irodalom talán leghíresebb korszakát, a Nyugatot nézzük – ami egy igazi fővárosi történet –, akkor Karinthyn, Ignotuson meg Füst Milánon kívül nem nagyon találunk benne budapestit. Ott volt a szabadkai Kosztolányi, az érmindszenti Ady, a szekszárdi Babits, és reggelig sorolhatnánk. Szóval nekem a Pestre költözés annak idején óriási váltás volt, tizennyolc éves koromig egy alföldi kisvárosban éltem és kábé évente egyszer voltam Pesten a szüleimmel. Azt, hogy felkerültem Pestre (a vidéki „Pestnek” hívja egész Budapestet, tehát Budát is), én akkor emigrációnak éltem meg. Éppen megszámoltam nemrég, hogy harmincegy év alatt tizenhárom helyen laktam, különböző kerületekben, sőt, pár évig még Vácon is. Először a tizenháromban koleszban, aztán a nyolcban albérletben, vagyis Ganxsta Zolee-ból Dopeman lettem. Rengeteget laktam a hétben meg a hatban, folyamatosan a Lövölde tér környékén. Aztán átkerültem Budára, Forint utca, Feneketlen tó környéke, most pedig Széna tér. Most már annyira rettegek a költözéstől, hogy folyamatosan irtom a cuccokat magam körül, még a felesleges könyveket is, nehogy egyszer azt is újra be kelljen pakolni. Az utolsó egy-két költözést krízisként éltem meg.

Egyébként én soha nem lettem budapesti, pedig nem nagyon tudom elképzelni, hogy máshol éljek, se külföldön, se itthon.

De ha megkérdezik, hogy budapesti vagyok-e, akkor eszem ágában nincs igennel válaszolni. Nagyon szentesi vagyok, picit kolozsvári, Budán élek.

Vidékiként voltak benned sztereotípiák azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz majd a fővárosban élni?

Például én még most is nagyon nehezen közlekedek. Évekig nem tudtam bizonyos dolgokat összekötni. Már évek óta Budapesten laktam, amikor rájöttem arra, hogy tulajdonképpen a Deák tér a Ligettel össze van kötve, úgy, hogy a Király utcán és a Fasoron az ember végigmegy, és akkor ott a Liget. Ez akkor hihetetlennek tűnt számomra, mert az nekem két külön világ volt, úgy éreztem magam, mintha azt mondták volna, hogy mondjuk Pécsnek van egy utcája, aminek a végén Afrika van. Sokáig az utcák, terek nevét se tudtam, kocsmák alapján tájékozódtam. A Grinzinginél leszállsz, elmész a Miniig, ott átszállsz, túlmész a Regén, és a Gyilkosnál befordulsz balra. Kocsmától kocsmáig tudtam az utat.

Cserna-Szabó András (fotó: Németh Dániel)

Korábban azt mondtad valahol, hogy minden költözésnél van benned egy olyan igény, hogy felfedezd azt az új városrészt, ahol lakni fogsz, és utánajárj a történetének. Mesélsz erről?

Már Szentesen is hihetetlenül érdekelt a körülöttem lévő tér múltja. Az emberek általában úgy laknak bizonyos helyeken, hogy fogalmuk sincs, mi történt ott előttük. Nekem ez furcsa. Én a költözéseimnél rá voltam kényszerítve, hogy kialakítsak magamnak valamiféle otthonosság-érzetet ezeken az új helyeken. Ez mindig úgy történt, hogy elkezdtem olvasni az adott környék (az utcák, a házak, a kocsmák, a kávéházak stb.) történetét.

Egyrészt baromi érdekes és izgalmas, amikor rájössz, hogy mi történt száz éve abban a házban, azon a téren, ahol laksz, másrészt identitást teremtesz magadnak.

Ismered a múltat, tehát otthonoddá válik a környék. Mert hirtelen lesznek kötődési pontok. Gyökeret eresztesz. Terézvárosban és Erzsébetvárosban íróként és olvasóként könnyű kötődéseket találni: a Király utcán Krúdyt vagy Szomoryt megtalálni nem nehéz, vagy a Liszt Ferenc téren Szép Ernőt vagy a Japán kávéházat. Mostani lakóhelyem, a Széna tér inkább történelmi, mint irodalmi múlt-koncentrátum. Ami a 20. században történt ebben az országban, az a Széna téren megtörtént. Például itt (is) zajlott az ún. „kitörés” 1945. február 11-én este, sok ezer német és magyar katona ömlött le a várból egy éjszaka. Innen, ahol most ülünk (ma egy divatos kávézólánc), ebből a házból is lőttek a szovjetek, a Retek utca torkolata alá volt aknázva, konkrétan mészárszékké változott a tér. Hullahegyek, vér, világítórakéták, géppuskaropogás, közben állítólag a Hiába menekülsz, hiába futsz című Karády Katalin dalt bömböltették az oroszok hangszórókból. Többek közt ott jöttek le a németek és a magyarok, szemben az Ostrom utcán, akkor azt a gyorséttermet ott éppen Budavár kávéháznak hívták. A házat a 19. század legvégén építették, azóta vendéglátóipari egység működik abban a nagy, földszinti helységben: kávéházak, kocsmák, büfék, sztriptízbár, gyorsétterem… Sok mindenről lehetne még beszélni, 1956-ban itt működött a Széna téri csoport, tehát a forradalomnak is egyik fő helyszíne, itt volt a régi János kórház, a hírhedt Margit körúti fogház, várfal, buszpályaudvar, gyár, piac, stb. Szerintem nagyon szépen újragondolták ezt a teret, nemcsak élhető köztér lett, de a történelmi múlt is jelen van. Kedvencem persze a térkőbe belevésett vers, Bereményi Géza Széna tér című műve, a saroktól a kínai büféig tart. Nekem ettől válik otthonná ez a környék, hogy tudom, mi történt itt egykor. Nekem ez fontos.

A Budapest Nagyregényben az I. kerületről szóló fejezetet írtad. Ezek szerint már komoly gyűjtésen voltál túl, amikor elkezdted írni a történetet. Miről szól?

Egy budavári zsidó család története. Ez egy félig fikciós, félig valóságos család. A sztori a tatárjárás után kezdődik, amikor az askenázi zsidók betelepülnek Budára. A Budai Várban később két zsidónegyed is volt a középkorban. Szóval ennek a családnak a tagjai bolygó zsidók, állandóan elkergetik őket innen, de hosszabb-rövidebb idő után ők mégis mindig visszatérnek, hazajönnek, mert ide húzza őket a szívük, ez a hazájuk, Buda. Vagyis hát Szombathely, a mai Bécsi kapu (régen Szombat kapu) és a Táncsics utca (régen Zsidó utca) környéke, a második budai zsidónegyed, amely 1686-ig működött. Akkor a törökökkel élő és harcoló zsidókat jórészt kiirtották a Szent Liga keresztény katonái, rájuk gyújtották a zsinagógát.

Van kedvenc helyed Budapesten?

Rengeteg kedvenc helyem van. Ha már Budai Vár, akkor engem rengeteg emlék köt a Széchényi Könyvtárhoz, szerintem a világ egyik legszebb helyén a világ egyik legszebb épülete a világ egyik legszebb kilátásával. Amikor egyetemista voltam, gyakorlatilag ott éltünk. Akkor nem volt még internet, ahonnan letölthettük volna a jegyzeteket meg a többi olvasnivalót. Odamentünk délelőtt kilenc körül, általában már sor állt a kapuban. Ha később érkeztünk, akkor a szabadpolc már ki volt fosztva, például nem volt már Spenót, a hatkötetes magyar irodalomtörténet – a zöld színe miatt hívtuk így. Később is sokat jártam az OSZK-ba, főleg amikor gasztronómiáról írtam, amíg nem volt Arcanum, ott ültünk a mikrofilmolvasóban és tekertük a masinát.

Kegyelmi állapot ott lenni, elmerülni valamiben magasan a város felett, néha kinézni az ablakon Budára, enni egy gombás melegszenyót a büfében, aztán visszamenni az olvasóterembe dolgozni.

Legszívesebben minden nap mennék. Ma már általában tök üres, néhány megszállott kutató lézeng csak ott, és persze nincs sor a bejáratnál.

Ha három szóval kellene jellemezned Budapestet, melyeket mondanád?

Erre mások tudtak válaszolni? Én ebben rossz vagyok. Itt nincs Tisza. Ez három szó. Nekem annyira furcsa ez a budapesti Duna-imádat, mert én teljesen tiszás vagyok. Tiszai gyerek vagyok, a Tiszán nőttem föl. Nekem az a folyó! Amikor hazamegyek Szentesre, általában vonattal, és átzötyögök a hídon, lenézek a Tiszára, és mindig megdobban a szívem, hogy úristen, itthon vagyok.

A Budapest és én sorozat Krusovszky Dénessel készült 1. része itt, Kemény Zsófival készült 2. része itt olvasható. 

Kiemelt kép: Csibi Szilvia