Kérdés: Tehetetlenek vagyunk a kisfiúnk nevelésében. Ő a kisebbik, most lesz tizenhat éves. Már a hetedik-nyolcadik osztálytól voltak vele problémák, elsődlegesen magatartási gondok, később tanulásiak is. Mostanában már durva és agresszív, szemtelen a felnőttekkel, velünk is csúnyán viselkedik. Főleg velem, az anyjával áll hadilábon, mert én „mindenért” szólok, nem hagyom békén. A középiskola első osztályától minden tantárgyból megbukott, holott azt mondják róla, hogy jó képességű gyerek, de ha valaki egyáltalán nem tanul, és szemtelen is, azt nem lehet másként osztályozni. Most újból első osztályba jár, de megint jönnek az egyesek. Ha beszélni próbálunk vele, meghallgat minket, de hiába. Az is előfordul, hogy dühös lesz, ilyenkor esetleg égő csikket nyom a karjára, vagy zsilettel vagdalja magát. Én rettenetesen haragszom rá emiatt, hiszen szépnek és egészségesnek született, nincs joga hozzá, hogy kárt tegyen magában. Mi aránylag normális életet élünk, munka után én itthon vagyok, de ő csak csavarog a barátaival, akik pont olyanok, mint ő. De még a csavargás miatt sem szidná az ember, ha legalább tanulna. A nevelési tanácsadóba jár, eredmény nincs, szerintük későn érő típus, de félek, hogy mire beérik, én becsavarodok a bánattól és a tehetetlenségtől. Mit tehetnénk? Milyen iskolába írathatnánk?
Válasz: Tizenhat éves nagy fiát nemcsak azért nevezi kisfiúnak, mert ő a kisebbik, hanem azért is, mert még mindig ugyanúgy fordul hozzá, ugyanúgy szeretné nevelni, mint öt-hét-tizenegy éves, tehát tényleg kisfiú korában. Hiszen mindenért szól, nem hagyja békén… Nekünk, szülőknek tudomásul kell vennünk, hogy valahol a tizenharmadik-tizennegyedik év fordulóján a gyerek jelentős változásokon megy át, és
bár továbbra is szüksége van ránk, a szüleire, de nem abban a közvetlenül beavatkozó formában, mint addig.
Hiszen ön is azt írja, hogy a hetedik-nyolcadik osztálytól voltak vele problémák. Igen. Ez az a korforduló, amelyről beszéltem. S az, hogy elsődlegesen magatartási gondok jelentkeztek, mutatja, jelzi, hogy önök, szülők, talán éppen ezt a változást nem tudták elfogadni. Az ebből kialakult feszültségek, az elmagányosodás érzése egyik oka lehetett a tanulási zavarok kialakulásának is.
Amit arról ír, hogy a gyerek annyira megváltozott, mintha valaki kicserélte volna, nagyon gyakori panasz a kamaszkori forduló után, elsősorban azoknak a szülőknek a részéről, akik kamaszgyerekükhöz ugyanúgy viszonyulnak, ahogy kisgyerekkorában.
A kamaszkori szemtelenség hátterében az ítélőkészség gyors, heves kibontakozása áll.
A hormonális változásokkal párhuzamosan erőteljes szellemi változások is bekövetkeznek, a kamasz hihetetlenül élesen lát, s ettől maga is szenved, hiszen az eddig szeretett és tisztelt felnőtteket egyszer csak karikatúraszerűen kezdi látni, és meg akarja tartani a felnőttekhez fűződő kapcsolatát, de ebben meg kell mondania a kínzóan meglátott „igazat”. A hormonális és idegrendszeri változások, a gyors növekedés okozta kifáradás nemegyszer nagyon feszültté teszik a kamaszt, aki amúgy is minden lehetséges tüskéjét kifelé mereszti, miközben belül mindenestől elfogadó gyengédségre vágyik. Mindezt nem tudja elmondani, és szenved attól, hogy nem értik meg.
A szemtelenségből és feszültségből így lesz kirobbanó agresszivitás.
Igazi gondot okoz, ha tanulmányi eredménye olyan hirtelenül, zuhanásszerűen romlik le,
ahogy ön megírta. Ez a feltűnő változás a teljesítményben szükségessé tenne egy valódi orvosi-pszichológiai kivizsgálást. Ha ennek eredménye negatív, akkor csak azon kellene fáradoznunk a pszichológus és/vagy családsegítők támogatásával, hogy az otthoni helyzetet átalakítsuk, mi szülők is megváltozzunk, ne dühítsük fel gyerekünket, és ne próbáljuk érveléssel más útra terelni (azt mondva például, hogy nincs joga hozzá, hogy kárt tegyen magában).
Ernst Kretschmer, a század egyik híres pszichiátere írta le a pubertás krízist: a kamasz szinte úgy viselkedik – olyan állapotokba kerül –, mintha elmebeteg volna, de valójában erről nincs szó, csak kamaszkorát éli át ilyen krízisszerűen.
Az is természetes, hogy a kamasz kortársainak társaságát keresi, velük „csavarog”. De attól még természetesen nem kellene minden tárgyból megbuknia. Egy jó képességű, értelmes gyerek, ha bejár az iskolába, néhány tárgyból legalább biztosan tanulás nélkül is átcsusszan. Újra felmerül a kérdés: valóban ilyen fokú teljesítményképtelenségről van-e szó – ez esetben ez az állapot gyógyításra szorul –, vagy dacról, ami az iskolában is megnyilvánul (ehhez az iskolának is tennie kell valamit), amikor a gyerek azt se mondja el, amit tud.
Tényleg súlyos esetekben, úgyszólván elhagyott, kallódó gyerekek esetében – s a maga fia nem látszik annak – ilyen életkorú gyerekeket a Kazincbarcikán működő, Don Bosco alapelvei szerint dolgozó kollégium és speciális szakiskola fogad be. (Címük: 3700, Kazincbarcika, Illyés Gyula út 1.)
De én azt hiszem, hogy az önök gondja helyben is megoldható volna a már emlegetett szülői, pszichológusi, családgondozói együttes erőfeszítéssel, otthoni változtatással és esetleg iskolaváltással.
Nők Lapja 1999/45. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
