Valaki megosztotta a Facebookon. A komolyzenei koncertről készült videó némán indult el, de így is ütött. A fiatal operaénekesnő kisbabával a karján állt a mikrofon elé. Mosolyogva mondott valamit – nyilván mentegetőzött, amiért nem hagyta magára a kisfiát –, utána a gyerekkel a kezében énekelt, mellettük egy nő hegedült, hátul egy férfi zongorázott.

Az üzenet döbbenetesen erős: egy szülő számára mi lehet fontosabb annál, hogy gyermeke – főleg az első éveiben – biztonságban érezze magát? A munka? A sport? A szórakozás? Irigyeltem őket, tessék, így is lehet, és mart a bűntudat, hogy az óvodás fiaimat nem viszem magammal riportozni. Önigazolásként arra gondoltam, hogy de hát a bokszolókon, a politikusokon meg az űrhajósokon sem csüngenek a kölykök munka közben, ám legbelül tudtam, hogy a szülő figyelme olyan, mint a fény: nélküle a gyerek elhervad, viszont ha sütkérezhet benne, kivirágzik. Arról, hogy a külön töltött pillanatokat, az elvesztegetett éveket már soha nem kapja vissza a család, eszembe jutott a nagybátyám is. „Minél később leszel szülő, annál kevesebb időt lehetsz a gyerekeiddel” – mondogatja minden fiatalembernek, aki nem tudja eldönteni, készen áll-e az apaságra vagy sem.

Az csak később merült fel bennem, hogy a koncert közben vajon hol lehetett az apa. Miért nem ő vigyázott a babára? Mert a performansz valóban látványosra sikerült, meg tényleg fontos az anya, de talán az még nem okoz a gyerekben törést, ha tíz percig az apja ölében ül. Vagy a férfi el se jött az előadásra? Szintén dolgozott? Lehet, hogy bokszoló?

Egész nap az élet értelmén meg a családon járt az agyam, fogadkoztam, hogy többet leszek a fiaimmal, és hálás voltam az operaénekesnőnek, hogy jó példát mutatott. Este újra megnéztem a videót, de akkor már hanggal. Az énekesnő azzal kezdte, hogy a babát azért hozta fel a színpadra, mert egy altatódal következik. És nem az ő gyereke, hanem a hegedűsé.

Pór Attila