Kérdés: Kisvárosban élünk, ahol néhány szakközépiskola és egy gimnázium van. Néhány éve a gimnáziumban érettségizett legnagyobb gyermekünk. Elsőre felvették egyetemre, ma már negyedéves. Most mégis bizonytalanok vagyunk, járjon-e oda a testvére. A tanári kar ugyanis kicserélődött, és úgy hírlik, hogy az iskola színvonala érezhetően süllyedt. Nem az okozza gondunkat, hogy innét felveszik-e egyetemre gyermekünket, hanem az, hogy jó-e, ha egy kiemelkedő képességűnek tekintett gyerek viszonylag gyengébb iskolába jár. (Igaz, így családi körben maradhatna, a megszokott kuckójában, kedves tárgyai között.) Vagy keressünk egy színvonalasabb középiskolát számára, és legyen kollégista? Ilyet harminc kilométernél közelebb nem tudunk. Ha itthon maradna, keressünk mellé tanárt, aki segítené a fejlődésben, vagy az igazán tehetséges emberek autodidakta módon is célba érhetnek? Fiunk hetedikes, színvonalas általános iskola nyelvtagozatos osztályában tanul. Nyolcosztályos gimnáziumba nem akart átmenni, ezt mi sem bántuk. Szinte minden tárgyból kiemelkedő, készségtárgyakból van egy-két négyese, egyébként több a kitűnő, mint a jeles a bizonyítványában. Alapvetően humán beállítottságú, talán a történelem legkedvesebb számára, kétszer már második helyezést szerzett országos versenyen. Más tárgyból is szép eredményei vannak, például zenéből, földrajzból, matematikából. Társai között népszerű, évek óta osztálytitkár, jelentős szavazattöbbséggel. A mi jártasságunk inkább természettudományi, lehet, hogy egy-két év múlva nem sokat tudunk neki segíteni. Mindennek ismeretében melyik középiskolát válasszuk? A helyi gyengébbet, vagy a távoli erősebbet?
Válasz: Annak alapján, amit leírt,
én biztosan a helyi iskolát választanám a gyereknek.
Igaz, hogy az elmúlt századokban tíz-tizenegy éves gyerekek gyakran költöztek be a városba, az alma mater konviktusába (vagy éppen kosztra-kvártélyra valamelyik tanárhoz vagy családhoz) Magyarországon is. Angliában meg éppenséggel szokás volt a magasabb iskolázásra törekvő osztályokban a tíz-tizenegy éves gyereket hírnevesebb iskola internátusába küldeni. Nyilas Misi is ennyi idős, mikor Debrecenbe kerül, igaz, szenved is eleget.
Mondhatjuk – és igazunk volna –, hogy a tizennégy-tizenöt éves kor már mégiscsak más. A gyerek nagyobb, önállóbb, a családtól való elszakítottságból és magányból is többet kibír. De én inkább arra gondolnék – amit úgyis tudunk, de számos vizsgálat is megerősítette –, hogy a fejlődés egyik legfontosabb tényezője a családi háttér, a családi otthon. Az a fajta érzelmi biztonság, amelyet a gyerek csak otthon kaphat meg, elsősorban a szüleitől, de az otthoni környezet többi szereplőjétől is, testvérektől a nagyszülőkig. Igen, az értelmi fejlődés is ebbe az érzelmi biztonságba bocsátja gyökereit, innen nyeri tápláló erejét.
Persze, annak utánajárnék, vajon milyen most a légköre annak a bizonyos iskolának, gimnáziumnak. Jól érezné-e magát ott a gyerek? Osztálytársai – legalább egy részük –, barátai vele mennek-e, vagy ők másfajta iskolát választanak? Aztán a következő fő kérdés – már ebben az életkorban –, hogy mit szól mindehhez a gyerek?
Ő mit mond? Hová menne szívesebben?
És mit jelent az, hogy a gimnázium „gyengébb lett”? Lejjebb csúszott az országos rangsorban, amelyet a sikeres egyetemi felvételekkel mérnek? Ez nekem önmagában semmit sem jelentene egy ilyen tehetséges fiú esetén. Bíznék abban, és úgy látom, önök is bíznak, hogy ő innen is be fog kerülni az egyetemre. Egy iskola légkörét, atmoszféráját illetően – amit egyedül tartok fontosnak és fejlesztőnek, ellentétben a különböző feladatlapokkal, vagy más módon mérhető álteljesítményekkel – azt kellene tudnom, hogy miként érzik ott magukat az odajáró gyerekek, hogyan élnek, milyen lehetőségeik vannak a tájékozódásra és az önfejlesztésre. Ha egy iskola atmoszférája romlik meg a tanári kar kicserélődése miatt, akkor elgondolkoznék.
Egyébként a jó képességű emberek, megfelelő családi háttérrel, pótolni tudják az iskola kisebb-nagyobb hiányosságait.
Keressenek-e afféle házitanítót? Azt hiszem, erre nem volna szükség. (Ha csak nem nyelvtanárra, vagy esetleg a történelemben elmélyültebb ismeretet nyújtó szakkörre és szakkörvezetőre. Azt is el tudnám képzelni, hogy hetenként egy távolabbi iskola történelemszakkörébe jár be a gyerek, ahol másokkal összemérheti erőit, és továbbfejlődhet.)
Igazuk van abban, hogy a végső döntés a szülők felelőssége, de ebből ebben az életkorban a gyerek már nem kihagyható.
Még nagyon sokáig tud tovább segíteni a szülő. Tegyük fel, hogy valamilyen okból a gyereket nem veszik fel mégsem az egyetemre. Akkor nekünk, szülőknek kell gondoskodnunk arról, hogy legyen olyan jelentkezési lapja is, amelyen kisebb pontszámot kívánó szakra, karra, vagy főiskolára jelentkezik, ahonnan aztán mégis átmehet majd az eredetileg kiválasztottra. Azt is el tudom képzelni, hogy mondjuk az egyetemi nyelvszakra jelentkező, de oda fel nem vett gyerek a hároméves nyelvtanári szakra menjen, s ott szerzett ismereteivel, esetleg még befejezése előtt, próbáljon meg átmenni az egyetemi nyelvszak akár első évére – és ilyenkor nem sokat törődnék az évveszteséggel. Az efféle vargabetűk a későbbiekben bőven megtérülnek.
Azt is helyeselve, hogy gyermekük nem akart nyolcosztályos gimnáziumba átmenni, most is a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb megoldást választanám (ha csak nem szólnak erős érvek ellene): a helyi gimnáziumot. Minden egyébről később gondolkoznék. (Ha nem bizonyul jónak az iskola, még mindig ráér a gyerek – akár másod-harmadévtől – átiratkozni. Az egyetemi továbbtanulásról pedig majd három-négy év múlva kezdenék töprengeni.)
Nők Lapja 1999/46. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
