Szvoren Edina József Attila-díjas író, zeneszerző, középiskolai tanár 1974-ben született Budapesten. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán karvezetés szakon szerzett diplomát. Zeneelméletet tanít, 2005 óta publikál. Első novelláskötete Pertu címmel 2010-ben jelent meg. Legutóbbi kötete a 2021-es Mondatok a csodálkozásról. 

Budapest. Mi jut róla elsőként eszedbe?
Például a tegezés.

Hol laktál a fővárosban, és milyen élményeid fűződnek hozzá?
A budapesti belvárosban születtem, és egy lakótelepi intermezzót – ja, meg egy újpesti egy-két éves időszakot – kivéve mindig is itt éltem. Jelenleg a nyolcadik kerület vezet, mindezidáig sehol máshol nem töltöttem több időt, most is ott lakom. Igazából csak ismételni tudom magam, éppen a Nagyregényhez kért bemutatkozásfélében is elmondtam, hogy viszonyom a lakóhelyeimhez meglehetősen ambivalens, élni és lakni számomra egy erős dichotómia más realitásokkal, ellenkező irányú késztetésekkel. Ugyanis alig-alig tudom elképzelni, hogy máshol lakjak, mint a belvárosban, közben pedig arról ábrándozom, hogy egyszer majd „ki”- vagy „le”-költözöm élni. És hogy miért épp ott vagyok, ahol vagyok? A gyerekkori lakhelyeink természetesen nem rajtunk múlnak, utána pedig, legyen szó bérlakásról vagy sajátról, ott lakunk, amit meg tudunk fizetni. Az én életemben legalábbis e téren mindig több a kompromisszum, mint a vágyteljesítés.

Melyik a kedvenc helyed Budapesten?
A lakásunk. Nem mintha tökéletes lenne, hajnalonta például a felvonuló kukásautók örvényében áll, belülről pedig egy megzabolázhatatlan macska teszi tönkre, de a városi lét előnyei közt tartom számon, hogy ha akarnék, kimehetnék az utcára is. Jó, néha akarok.

A városban az a jó, hogy van benne kert, metropolisz, falu, színház, iparterület – szoktam mondani képmutatóan.

A Covid idején a Fiumei úti temetőben sétáltunk, ücsörögtünk, még a macskát is kivittük pórázon, akkor azt hittem, ebből rendszert csinálunk. De időről időre kimegyünk a Népszigetre is, van ott egy kedves helyünk középtájékon, ami szerencsére nem olyan népszerű, mint a szem előtt lévő társai. Előbb-utóbb minden helyről elkullogok, ahol sok az ember, nagy a zaj, így nekem a legjobb helyek éppen a legrosszabb helyek, vagy azok, amikről nem tudják, hogy jók.

Ha három szóval kellene jellemezned Budapestet, melyeket mondanád?
Sajnálom, de nem jut eszembe három szó, csak több vagy semennyi. A szó szorosabb értelmében egyébként is csak az juthatna eszembe, amin kívül vagyok, ami épp nem zajlik, és ami nem én vagyok, és nincs a fejemben már eleve.

Én viszont Budapestben vagyok, a város bennem van, meghatározza a gondolkodásomat, sőt – bár nem szeretek az identitás szóval dobálózni, mivel nem tudom pontosan, mit jelent – az identitásomat is.

Például szégyenkezve elmesélhetem, hogy életem első néhány külföldi utazása tizenhárom-négy évesen azért volt olyan megrázó, mert a gondolkodásomban nem egyszerűen centrumként volt jelen a főváros – ezt a szót nem is használtam, Budapest már-már köznévként élt az elképzelésemben, mint ahogy a „dunáról” egész határozottan azt gondoltam négy-öt évesen, hogy minden folyó neve ez –, hanem a világom természetes határaiként. 

Ha viszont határ csak valami és valami közt húzódhat, akkor ezek nem voltak igazi határok, csak a vakfoltom udvara. Budapest egyébként egészen pontosan a Körút–Kiskörút–Király utca–Rákóczi út négyzetét jelentette sokáig, ha nagy ritkán ezen kívül volt dolgunk, vagy le kellett térni a zeneis

kolába, az általános iskolámba vezető útról, az már kirándulásszámba ment. A Kazinczy utca és a Szentkirályi utca közt volt az egyik – életveszélyes, zebra nélküli – határátlépőnk (mostanság éppen zebrát festenek fel itt), a túloldali közértben ugyanis banánt szereztünk be, narancsot, és emlékeimben a túlpart valóban idegen országként él. Szégyen, nem szégyen, de néha még most is meglepő erejű szomorúságot érzek, ha az időjárás-appen azt látom, hogy máshol tél van, amikor nálunk tavasz. De a térkép az évek során természetesen módosult, mindenekelőtt nagyobb lett, köszönhetően a felnőttkori utazásaimnak, valamint annak, hogy tízegynéhány éve kettős centrum kezd kirajzolódni az életemben, és egy rétközi faluban, hogy mást ne mondjak, több mindent látok Budapestből, és a budapesti, jobban mondva „pesti” emberekből is. Ahhoz, hogy jobban lássam, milyen ez a város, és három szó eszembe juthasson, ezek szerint segédfogalmakra volna szükség, Budapesten kívüli nézőpontra, Budapest-hiányra, de ezen végül is nincsen semmi meglepő, lényegében mindennel így van ez.

A város mennyire szemtanúja vagy éppen ihletője annak, ahogy írsz?
Otthon írok, azaz vagy a nyolcadik kerületi lakásunkban, vagy az említett faluban. Képtelen vagyok mozgalmas közegben az írásra figyelni. Igaz, Pesten mégis szinte mindig jobban megy az írás, a falusi, ingerszegényebbnek mondott környezet nem segít annyit, mint amennyit az időprés hiánya elvesz. Szóval az iskolaév nagyon is jótékony nyomást gyakorol az írónapokra. És persze, hogy megfigyelek.

Tompa érzékekkel, világ iránti közönytől hajtva senki nem áll írónak, ugyanakkor nagy az időbeli késleltetettség, vagyis nem a mai és tegnapi élményeimből írok, hanem – képletesen szólva – a tegnap előttiekből.

Másrészt pedig nem azért figyelem meg a környezetemet – magamat is ide értve – , mert kell az anyag az íráshoz, hanem azért írok, ha írok, mert van anyag, figyeltem, figyelek. Írással kapcsolatos célirányosság tehát csak részlegesen működik az esetemben: például neveket ugyan gyűjtögetek, foglalkozásokat, ötleteket felirkálok, de a figyelmi készségeimet, és azt, hogy mire vagyok fogékony, mibe akaszkodik bele a képzeletem, természetesen az általánosabb és alapvetőbb beállítódásaim határozzák meg.

A Budapest Nagyregényben a VIII. kerületről szóló fejezetet írtad. Miről szól a történeted, és hogyan kutattál hozzá?
Még sosem előzte meg ennyi felkészülés az írást, most jó két hónapot azzal töltöttem, hogy először pásztázó, felületesebb figyelemmel olvasgattam józsefvárosi vonatkozású anyagokat, aztán rábukkantam az egyesítés utáni Budapest törvényhatósági jegyzőkönyveire az Arcanumon. Jó olvasmány, minden hátsó szándék nélkül is az. A hulladékkal, szennyvízzel, mindenféle szeméttel való birkózás, a feldolgozásuk, szállításuk, és egyáltalán, a legkülönfélébb természetű áruk, dolgok és emberek fuvarozásának minden részletre kiterjedő szabályozása – havat például csak meghatározott helyeken önthettek a Dunába, hogy ne képződhessenek úgynevezett hósarkak – lenyűgözött, és hamar kialakult, hogy bérfuvaros lesz a főalakom.

Végül a szemétszállítás mellett kötöttem ki, a 19. század utolsó éveinél, de közben beleütköztem még a munkásmozgalmak korabeli nyomaiba is a kerületben.

Többek közt a jelenlegi lakóhelyemen is egy olyan vendéglő egyszintes épülete állt 1916 előtt, ahol a tótajkú munkanélküliektől a fehérneműkészítőkig minden elképzelhető munkásegylet megfordult, összejöveteleket rendeztek, önképződtek, sztrájkot szerveztek, népgyűlést a választójogért, a sztrájkba lépő más ágazatok számára pénzt gyűjtöttek, a szocdemek – valószínűleg jócskán önismétlő – előadásait hallgatták, vagy, ahogy a Népszava hirdetéseiben gyakran olvasni, konfettivel, világpostával és polgári esküvővel egybekötött mulatságokat tartottak. Mindezt pedig a nem éppen nyolcórás munkanapjaik után, sokszor nemcsak vasárnap, de még hétköznapokon is. Ez az előrelátó önkorlátozás és kockázatvállalás mai viszonyok közt egy sokkal kényelmesebb, a munka sokkal demokratikusabban berendezett világában elképzelhetetlen volna – és ezt most önkritikusan, tanárként, az ismert közelmúltbéli fejlemények után mondom.

A Budapest és én sorozat Krusovszky Dénessel készült 1. része itt, Kemény Zsófival készült 2. része itt, Cserna-Szabó Andrással készült 3. része itt, Szabó T. Annával készült 4. része itt olvasható.

Szvoren Edináról Belicza László Gábor (kiemelt kép) és Gál Csaba készítette a fotókat