Ez a cikk úgy készült, hogy hónom alá csaptam a laptopomat, és úgy, ahogy voltam, melegítőalsóban átmentem a szomszédos lakóházba, hogy feltegyek néhány szakértői kérdést a barátnőmnek. Ő még épp teregetett, amikor megérkeztem, de így is belekezdett a válaszadásba. Mielőtt a kedves olvasó azt hinné, ez a rovat úgy készül, hogy megkérdezzük a szomszédot, mit gondol a témáról, gyorsan tisztázom, hogy a szóban forgó szomszéd Póta-Salgó Réka HR- és szervezetfejlesztési tanácsadó, vállalati coach és mentálhigiénés szakember, akivel már cikken kívül is sokat beszélgettünk arról, tulajdonképpen milyen ma egy dolgozó ember élete. A cikk keletkezéstörténetét csak azért emeltem ki, mert a beszélgetés egy pontján szinte egyszerre fogalmaztuk meg, néhány évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy egy hétköznap délelőtt, otthonunk és szabadidő-ruházatunk kényelmében ejtsünk meg egy ilyen beszélgetést, amelynek pontos időpontját egyébként szakértőnk online coaching­üléseihez igazítottuk. A felgyorsult világ rengeteg mindent megváltoztatott azzal kapcsolatban, hogyan dolgozunk, aztán jött a Covid-járvány, és még ahhoz képest is mindent felülírt.

Hivatás vagy munka?

– A Covid egyik legnagyobb hatása, hogy számos dolog fontosságát relativizálta – mondja vállalati coach szakértőnk. – A rendkívüli állapot kizökkentett a hétköznapi rutinunkból, de ami még ennél is fontosabb: alapjaiban rengette meg biztonságérzetünket. Krízisélmény volt, ami azt jelenti, hogy ilyet még nem tapasztaltunk, ezért nem volt rá kész megoldásunk. Az ilyen helyzetekben új megvilágításba kerül, mi fontos. Többek között az is, mit jelent nekünk a munkahelyünk. A koronavírus-járvány idején nagyon élesen elvált egymástól a hivatás és a megélhetési munka.
Újságíróként szembetűnő pél­dául, hiszen sokszor van alkalmunk színészekkel, előadóművészekkel beszélgetni, hogy őket különösen megviselte a járvány, és a mai napig óriási vízválasztóként emlegetik, legalábbis akik színpadon tudtak maradni. Akik közben ételfutárokként helyezkedtek el, azokat már nyilván nem halljuk nyilatkozni. De hogy egy másik területet említsünk, a vendéglátásban is jóval kevesebben dolgoznak a pandémia óta. Az ő helyzetük azért speciális, mert a kényszer sokuknak megmutatta, hogy léteznek olyan munkahelyek, ahol nem este és éjjel zajlik az élet, tehát jobban összeegyeztethető a munka és a család, így az újranyitással már sokan nem tértek vissza a vendéglátásba, csak az elhivatottak maradtak.
A munka és a hivatás közti különbségeket hosszan lehetne ecsetelni, egy azonban biztos: – Aki nem a hivatását űzte, annak a pandémia következményeként a munka a sokadik helyre került más dolgokhoz képest – folytatja HR-szakértőnk. – És ami nagyon fontos: ez így is maradt. És ez az, amitől ma teljesen más munkavállalónak, és persze munkaadónak is lenni, mint néhány évvel ezelőtt. Azok ugyanis, akik rájöttek, hogy a munka tulajdonképpen nem igazán fontos számukra, ezzel párhuzamosan találkoztak azzal a kényelmi pozícióval is, hogy komoly munkaerőhiány lépett fel. Tehát az, hogy elveszítjük a munkánkat, jelen helyzetben rendszerint nem valós félelem. Az, amit az amerikai filmekben látunk, vagy akár a saját bőrünkön is tapasztaltunk a Covid előtti időkben, hogy ha elbocsátanak a munkahelyünkről, végünk van és összeomlunk, már nincs. Akivel ez megtörténik, az a legtöbb esetben simán éli tovább az életét.
Mielőtt azonban levonnánk azt a következtetést, hogy már a munkavállalók sem a régiek, szakértőnk gyorsan hozzáteszi, hogy közben kevés az olyan munkahely, amelyik értelmes és élvezhető munkát biztosít.
– A legtöbb munkavállaló joggal érezheti magát verkliben. Az elmúlt évtizedek piaci trendjei, a multik térnyerése – csúnyán fogalmazva – lecserélhető alkatrésszé tette a dolgozókat. A legtöbb ember számára elvesztette a jelentőségét, hol és kivel dolgozik, kiderült, hogy nem áll meg az élet, ha csődbe megy egy-egy nagyobb cég, ahogyan az sem okoz elakadást a gépezetben, ha személy szerint mi esünk ki.

Törődés a másik oldalról

Póta-Salgó Réka szerint a munkaadók jelentős része abban a tévhitben él, hogy megfelelő törődést jelent a részükről, ha látványos közösségi tereket, csocsóasztalokat és babzsákfoteleket tesznek elérhetővé a munkavállalók számára. A munkahelyi well-being, ami most divatos kifejezés, szakértőnk szerint egészen más típusú törődést kellene hogy jelentsen.
– Nem szívesen lennék ma sem fiatal munkavállaló, sem munkáltató, sőt, tanácsadóként is nagyon nehéz helyzetekben találom magam mostanában, de amit mégis működőképesnek látok, az a keretek következetes tartása. Nem öncélú és értelmetlen szabályokról van szó, hanem erős vállalati kultúráról, ami a hovatartozás élményét erősíti. A munkavállalók a rugalmasságot keresik, de nagyobb eséllyel maradnak meg egy kereteket tartó munkahelyen, ahol erős (még ha nem is ideális) a vállalati kultúra és az identitás. Ez tulajdonképpen a törődés fontos része. Mindig hangsúlyozom a vezetőknek, akikkel dolgozom, hogy a törődésbe az is beletartozik, hogy tudom, mit csinál a munkavállaló, ő pedig tudja, mit várok tőle, és ezzel kapcsolatban visszajelzést is kap. Talán soha nem volt olyan nagy szüksége a fiatal generáció­nak erős vezetőkre, mint most. Persze példaképekre és mentorokra gondolok, nem autok­rata mikromenedzserekre. Nagy tévedés, hogy egy felnőtt embertől elvárható, hogy csakis saját magát motiválja. Ha ez így lenne, mi szükség volna vezetőkre? Ide tartozik a fejlesztési fókuszú vezetés és a valódi karrierperspektíva. Ha ezt magáé­nak tudhatja a munkavállaló, illetve kellő törődést érez a vezetője részéről, akkor a munkavégzés módja nyugodtan lehet változatos, bátran kaphat e téren szabadságot, a dolog működni fog.
Szakértőnk azt is hozzáteszi, hogy az utóbbi időben nagyon felértékelődtek a munkába visszatérő anyukák. – A legtöbb vezetőtől azt hallom, hogy a kisgyermekes anyák időhatékonyak, fegyelmezettek az időbeosztásban, és remek szervezők. Közben hálásak a munkáért, amit nemcsak a megélhetésért végeznek, hanem boldogan is. Nem beszélve arról, hogy minden közösségi alkalomnak örülnek, szívesen mozdulnak „ki” az irodába otthonról, míg másokat gyakran nehéz összeterelni.